1. Az ördög megszelídítésére tett kísérleteink. Szeretjük az életünkben a roppantul kényelmes kis kompromisszumokat: tettem egy kis erényt, utána teszek egy kis (hoppá bocsánat, néha túlzásba esek, olyankor: nagy...) bűnt. Ez így nem megy. Az ördögöt nem lehet megszelídíteni! A kegyelem csak akkor lesz teljes, ha szembefordultam a bűnnel, ha felismertem a mélységét, ha megneveztem az ördögöt, ha megtagadtam, és ha más életet akarok élni mindezek után. Ebből a szempontból nincsen aprócska bűn, meg nagyobbacska bűn. A bűnhöz (az ördöghöz) és Istenhez való viszonyulás a fontos. Vagy az egyik oldalon állok, vagy a másikon. Nem lehet a kettő között táncikálni. (A további részletekért, kérem, olvassa el a blogbejegyzést itt.)
2. Harc a bűn ellen. Ha már beláttuk, hogy az ördöggel nem lehet kompromisszumot kötni, akkor a köznapi gondolkodás számára egyetlen dolog marad hátra: a harc az ördög ellen – mindhalálig. Az ördög elleni saját harcunk azonban egy kilátástalan és hiábavaló küzdelem. A bűn-centrikus élet zsákutca. Nincsen önkegyelem. Nem a mi saját harcunk fogja a bennünk lévő bűnt legyőzni. Az ehhez kevés, nulla, semmi. A bennünk lévő bűnt egyedül a bennünk megszülető Krisztus tudja legyőzni. Más út nincs. Az Istenfélelem tehát nem az Isten büntetésétől való szolgai félelem, amely az Istentől való elkülönülést feltételez, hanem Isten a számunkra feltáruló valódi nagyságának a csodálata, és a minket Istennel összekötő szeretetközösség védelme. Mindez nem jelenti azt, hogy azt hinném: semmilyen harcra nincsen szükségünk a bűneink és hibáink ellen, mert "ezt majd Isten úgyis elintézi". Nem. Nincsen ingyen kegyelem. Pont az Istenhez való közel kerülés érezteti meg velünk azt a mérhetetlen fájdalmat, amely Krisztusban és az Atyában ébred a bűneink láttán, utáltatja meg velünk őket, és segít az elkerülésükben. (A további részletekért, kérem, olvassa el a blogbejegyzést itt.)
3. Hogyan tudunk úrrá lenni a hibáinkon? Nem azzal, hogy "jóvá tesszük őket". Önmagában és pusztán azzal sem, hogy küzdünk ellenük. A hibáinkon csak Jézus magunkba fogadásával és az Atyával kialakult szeretetközösségünknek az Ő erejükre támaszkodó, minden áron való védelmezésével tudunk úrrá lenni. A bűntől való taszítás forrása tehát Jézus és az Atya vonzása. Így válunk arra képessé, hogy mi magunk is békesség- és szeretetforrások legyünk a környezetünkben. (A további részletekért, kérem, olvassa el a blogbejegyzést itt.)
Bevezetés. Ahogyan a szeptemberi első írásomban (http://csermelyblog.hu/tanulas) leírtam, nyárig egy teljes lelkigyakorlatot végig fogok járni az írásaimmal. A karácsonyi írással eljutottunk a négy hetes lelkigyakorlat első hetének a végére: megszülethetett bennünk a Krisztus, helyet kaphattunk Isten Házában és ráébredhettünk arra, hogy Isten Gyermeke vagyunk mi is. A lelkigyakorlat második hetével foglalkozó négy írásom a bűneinkkel szembesít minket. Az újévi írásom a közös bűneinkről szólt. Ez az írásom a saját személyes bűneinket járja körül. Január 25-én a lelkiismeret erejéről és a választásainkról írok, a február 8-i írás pedig a szabad akaratról és jó kötődések hasznáról szól. Elgondolkodásban, önvizsgálatban és változásban teljes évkezdő időszakot kívánok minden kedves Olvasómnak!
1. Az ördög megszelídítésére tett kísérleteink
"Egy bálvány előtt nem kockáztatjuk, hogy megszólal,
és arra hív, hogy lépjünk ki biztonságos kereteink közül,
hiszen a bálványoknak 'van szájuk, de nem beszélnek' (Zsolt 115,5).
Így megértjük, hogy a bálvány arra irányuló törekvés,
hogy önmagunk legyünk a valóság közepe,
miközben saját kezünk alkotását imádjuk."
(Ferenc pápa, Lumen fidei enciklika 13)
A mindennapi életünkben nagyon sokszor félreértjük a Jézusi mondatot: "Adjátok meg azért, ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek" (Mt 22,21b) és azt hisszük, hogy ezzel Jézus arra bíztatott minket, hogy kössünk az életünkben kényelmes kis kompromisszumokat. Elmegyek az istentiszteletre: megadtam Istennek, ami az Istené. Utána meg elmegyek megcsalni a páromat: ezzel megadom a császárnak (császárnőmnek...) is azt, ami az övé. Nagy hiba ez. A pénzt (amin a császár képmása van) kell a császárnak adni. Mi saját magunk azonban (akik az Isten képmásai vagyunk) nem a császáré, hanem az Istené vagyunk. Ahogyan Luther mondta 1532-es prédikációjában: „Ahogyan Isten nem akarja szétzilálni és szétszaggatni a császár uralmát…, a császár is hagyja meg szétzilálatlanul és egészében a mi úristenünk uralmát… Mert ezt a két birodalmat meg kell különböztetni, nem szabad egymással vegyíteni őket, hogy megmaradjon Istennek, ami Istené – és a császárnak, ami a császáré.” Az "adjuk oda ezt meg azt" tehát NEM fele-fele! Az értéktelen rész megy a császárnak, a Lényeg pedig Istennek adatik. Miért szeretjük annyira félreérteni ezt a kijelentést? Mert egy roppantul kényelmes "középutat" biztosít nekünk a bűn és az erény között. Tettem egy kis erényt, utána teszek egy kis (hoppá bocsánat, néha túlzásba esek, olyankor: nagy...) bűnt. Ez így nem megy. Az ördögöt nem lehet megszelídíteni! A kegyelem csak akkor lesz teljes, ha szembefordultam a bűnnel, ha felismertem a mélységét, ha megneveztem az ördögöt, ha megtagadtam, és ha más életet akarok élni mindezek után. Ebből a szempontból nincsen aprócska bűn, meg nagyobbacska bűn. A bűnhöz (az ördöghöz) és Istenhez való viszonyulás a fontos. Vagy az egyik oldalon állok, vagy a másikon. Nem lehet a kettő között táncikálni. (Mindez nem jelenti azt, hogy azt hinném: a lelkét Istennek szentelt ember nem követ el bűnt. Dehogynem! Rengeteget elkövet. Szinte mást sem követ el, csak bűnt. Mert hát ember... De mindezt nem takargatja, nem mentegeti, hanem Isten világosságában felismeri, bűnösségének tudatában porig alázza magát, majd Jézus áldozatára felnézve és hivatkozva Isten kegyelmét és a Lélek erejét kéri ahhoz, hogy bűneit ne ismételje meg számolatlanul.)
2. Harc a bűn ellen
"míg a test szerinti törvény előírások és tiltások sora volt,
addig a Lélek által ugyanez a törvény életté válik"
(Jn 6,63; Ef 2,15; Ferenc pápa 2018. november 28.)
Az ördög tehát nem szelídíthető meg. Ahogyan az ördög természetrajzáról szóló korábbi írásomban írtam, az ördög gyáva és meghunyászkodó fajta. Ha Jézus nevével határozottan elűzzük: elkotródik. Azonban az ördög fondorlatos és kitartó fajta is. Azaz, ha csak egy talpalatnyi földet is hagyunk neki, akkor azonnal nőni kezd, és elnyel bennünket. Két írásomban is kitértem (lásd itt és itt) már arra, hogy az önzéséből kimozdult és Isten felé elindult lélek különösen erősen ki van téve az ördög csábításainak. Tehát pont akkor leszünk a legvédtelenebbek, amikor elindultunk a védettség felé. Ezt érdemes észben tartanunk.
Ha már beláttuk, hogy az ördöggel nem lehet kompromisszumot kötni, akkor a köznapi gondolkodás számára egyetlen dolog marad hátra: a harc az ördög ellen – mindhalálig. Az ördög elleni saját harcunk azonban egy kilátástalan és hiábavaló küzdelem. Ahogyan a tisztaságról szóló írásomban korábban is írtam: a bűn-centrikus élet zsákutca. Nincsen önkegyelem. Nem a mi saját harcunk fogja a bennünk lévő bűnt legyőzni. Az ehhez kevés, nulla, semmi. A bennünk lévő bűnt egyedül a bennünk megszülető Krisztus tudja legyőzni. Más út nincs. Ha nem adjuk át magunkat Jézusnak, akkor megmaradtunk a bűnben, ha ideig óráig esetleg úgy véljük is, hogy sikerült a bűntől megszabadulnunk. Az Istenfélelem tehát nem az Isten büntetésétől való szolgai félelem, amely az Istentől való elkülönülést feltételez, hanem Isten a számunkra feltáruló valódi nagyságának a csodálata, és a minket Istennel összekötő szeretetközösség védelme. Mindez nem jelenti azt, hogy azt hinném: semmilyen harcra nincsen szükségünk a bűneink és hibáink ellen, mert "ezt majd Isten úgyis elintézi". Nem. Nincsen ingyen kegyelem. Pont az Istenhez való közel kerülés érezteti meg velünk azt a mérhetetlen fájdalmat, amely Krisztusban és az Atyában ébred a bűneink láttán, utáltatja meg velünk őket, és segít az elkerülésükben.
3. Hogyan tudunk úrrá lenni a hibáinkon?
Mindezek után választ tudunk már adni arra a kérdésre, hogy hogyan tudunk úrrá lenni a hibáinkon? Nem azzal, hogy "jóvá tesszük őket". Önmagában és pusztán azzal sem, hogy küzdünk ellenük. A hibáinkon csak Jézus magunkba fogadásával, és az Atyával kialakult szeretetközösségünknek az Ő erejükre támaszkodó, minden áron való védelmezésével tudunk úrrá lenni. Ez a szeretetközösség tisztít meg minket, ez tesz minket képessé arra, hogy megelevenedjünk az Atya ránk sugárzó dicsőségétől, és azt másoknak szeretet formájában visszatükrözhessük. A bűntől való taszítás forrása tehát Jézus és az Atya vonzása. Ahogyan a dicsőségről szóló korábbi írásomban írtam, így válunk arra képessé, hogy mi magunk is békesség- és szeretetforrások legyünk a környezetünkben. (És ne az Atya dicsőségét és szeretetét maradéktalanul elnyelő, attól meg nem változó, azt másoknak át nem adó, bűnhordozó ördögök.) Az Olvasó most azt gondolhatja, hogy "Ez a Péter már nagyon elszállt... Honnan kaphat valaki ahhoz erőt hogy az Atyával való szeretetközösséget minden áron védelmezze? Nem túlzás ez egy kicsit? Nem túlzás ez NAGYON?". Hadd legyek itt nagyon személyes, hiszen az erre való válasz a logikából, avagy a tudományból nem következik. Ha valaki valóban megtapasztalta Jézus és az Atya mindenható, mindent elsöprő, intenzitásában semmivel össze nem hasonlítható, felfoghatatlanul és kibeszélhetetlenül bőséges és gyönyörűséges szeretetét, az pontosan ennek a szeretetnek az erejével felruházva mindenre képessé válik azért, hogy ezt a szeretetet védelmezze.
Három fontos záró megjegyzés:
1. A Jézussal és az Atyával (és Szent Lelkükkel) való szeretetközösség kialakulása, ahogyan azt már egy korábbi írásomban is írtam, lehet akár egy pillanat műve, de lehet egy egész élet fokozatos fejlődésének a gyönyörű hozadéka is. Bármelyik esetben azonban a szeretetközösség megőrzése csak a halállal válik visszafordíthatatlanná. Ezért lett a sír a Paradicsom kapuja Krisztus keresztáldozata után, és ezért annyira fontos a naponkénti szó Luther "naponkénti megtérés" fogalmában. Bizony. Minden áldott nap újra és újra el kell indulnunk Jézus segítségével a Tábor hegyére, ahol Jézus megdicsőült. Az nem rajtunk múlik, hogy mindebben meddig jutunk. De az rajtunk is múlik, hogy elindultunk-e aznap is.
2. Igen fontos Jézus üzenete a három megkísértése során (Mt 4,3-10; Lk 4,3-12): az Atya szeretetközössége teljesen más viszonyrendszer, mint bármi, ami e földön van. Az Atya és Jézus szeretetét nem birtokolhatjuk. Nem is ragaszkodhatunk hozzájuk (mert ez két külön dolgot feltételezne). Az egyedüli viszonyulás a Jézusban és az Atyában való élet, ami rögtön azt is jelenti, hogy ők irányítanak engem.
3. Ahogyan Jézus példája is megmutatta, a ragaszkodásról, a birtoklásról való teljes lemondás (önmagam kiüresítése) vezet el az igazi szabadsághoz, amely az Atyával való szeretetközösség elköteleződése (Fil 2,5-8, Szent Ignác). Ezek a folyamatok egymással párhuzamosan mennek végbe, ahol a döntő elem Krisztus és az Atya vonzása. Ahogyan Ő vonz minket magához, úgy hagyjuk el a bűnt és hagyjuk el a földi tárgyakat. Nehéz ebben grádicsokat találni. Talán nem is szabad. Ez egy súlypont-áthelyeződés. "Csak" hagynunk kell. Át kell magunk adni ennek. Amikor már megtörtént, akkor már csak a szálak elvarrása zajlik. Nehéz elvarrni ezeket a szálakat akkor, ha a súlypont még nem helyeződött át, mert a szálak mindig fel fognak fesleni, és egy élet küzdelme sem lesz elég őket újra varrogatni soha. A jó hír: az evangélium az, hogy Isten és Krisztus SOKKAL nagylelkűbbek. Előre adják a szeretetet, és az életünk átalakulása ennek a következménye lesz.
Önvizsgálatban és változásban teljes évelejei időszakot kívánok Mindenkinek!
Válasz (2019. január 23.)
Mint mindig, úgy most is nagy örömmel töltöttek el "Paál András" sorai. Valóban: "Nem múlhat büntetésen, hogy valaki villával enné-e a levest, be kell lássa, hogy azzal nem megy és a kanalat kell használnia." Nagyon örülök az átfogalmazásoknak. Hadd illusztráljam ezt a talán legnehezebb dióval: "ha a világról bennünk élő képet helyesen kezeljük, a figyelmünk fényében kirajzolódó dolgokkal jól bánunk, akkor az élet nagyobb és más egysége fog felkérni együttműködésre, mert így 'tud csak' megnyilvánulni, ami meg szándéka". Ezt talán azzal egészíteném ki, hogy "a világról bennünk kialakult kép helyesen kezelésének" illetve "a figyelmünk fényében kirajzolódó dolgokkal való jó bánásnak" az a nyitottság a Lényege, amellyel várjuk és fogadjuk az "élet nagyobb és más egysége" felkérését az együttműködésre. Én ezt a nyitottságot és együttműködési készséget alázatnak hívom. Azért hívom alázatnak, mert ha "az élet nagyobb egysége" összemérhetetlenül nagyobb, mint mi vagyunk, akkor más módszer a befogadására nem létezik. Az pedig, hogy az "élet nagyobb és más egysége" (az én olvasatomban: Isten, Jézus, Szentlélek) szándéka az, hogy a velünk való együttműködésben nyilvánuljon meg – az maga az evangélium, Krisztus kereszthalála, a kegyelem és az Örök Élet. Teljesen egyetértek azzal is, hogy "Akik fogalmaik csapdájában elméjük hosszára-keresztre tagolt struktúrájára erőből ráfeszegetik az életet, azok leképzésükben az életet megölik, az élő számukra megfeszült, dinamizmusából pillanatfényképpé degradált halott." Ezért olyan szépek a "Paál András"/csermelypéter fordítási kísérletek.
Hozzászólások
Kedves Péter! Lettek az előző jó pár blog-bejegyzéshez köthetők tűnődő gondolásaim. Talán „nem ördögtől való”, ha szegény ördögöt megfosztom drámaian ördögi mivoltától, talán ördöngös leképzésem során nem veszem el a részletekben, ahol az ördögnek amúgy is laknia kellene. Sőt, ha sántán értem mi a Sátán, hát ostorozz nyugodtan, hátha elkerülöm a fortyogó gondolataim üstjében kifőzött tévedéseim poklát!
Mondják, az ember elsőre hisz a Mikulásban, utána nem hisz már, végül ő maga lesz a Mikulás. ((-: Valahogy nálam attól, ha nem hiszek, még megél társbérletben az, aki hisz, és attól, hogy én lettem a Mikulás, még megél szent hármasságban két társbérlőként a hittel és nem hittel értett mibenléte is. Nem kell elvetnem egy nyelvet, mert tanultam másikat is. Ahogy az 1.0 –ás blogon a fizikai síkon túlmutató irányt is kerestük, úgy a 2.0-ás nyelvezetről nagyon kell nekem a megértéshez, vagy magamnak gyártott félre magyarázáshoz –mindegy is- egy visszakötés valami kézzel foghatóbbhoz. Talán, ha leképzéseim pókhálós torzításainak poklában több bugyrot is megjárok, jutok valamire.
Első ponthoz: : Azt a „műfordítást” értem, hogy a fény valami, a sötétség annak a minőségnek a hiánya. Ahogy nem lehet a szobában felgyújtott fényt ötvözni az ablakon bejövő sötétséggel, mert nem jön be semmi, max. a fény ki is megy. Nem lehet „kereskedni” a sötétséggel, ha valaki azzal próbál bűvészkedni, abból nyerni lehetőségeket, azzal akarja érzékelése feladatát megvalósítani, hogy beenged sötétséget az éjszakai kertből, addig valami nincs rendben az „irányítótoronyban”. Bár árnyékolástechnikára gondolva lehet mondani, hogy mégiscsak létezik ilyesmi, ám az is a fény bizonyos helyekre terelésével valósul meg. Nincs mit a kertből éjszaka beengedni az ablakon, a „megszelídítésre” tett próbák alaptalanok.
A 2. ponthoz: Tehát lenne egy energiaként, lehetőségként (is) feltűnő minőség a világban, aminek nem ellenfeszül valami az én értelmezésemben. Így a harc az ördöggel nem valamik harca, hanem értelmezések, hozzáállások összevetése. Két algoritmus hatékonyságának összevetése is jól lefestené egy másik nyelvezettel a jelenséget. Innen érthető, hogy a félelem attól, hogy „megbünhődünk” „kevés az üdvösséghez”. Nem létező sötétségtől nem lehet tartózkodni se eredménnyel, hanem a nyerőbb, hatékonyabb algoritmust kell alkalmazni, ez megtett tett, nem elég a hibás verzió következményeit belátva kerülni azt. (Van is valahogy asszem „belső bűnnek” nevezték elv, hogy aki csak azért nem lop, mert fél a pokoltól, az még lazán oda jut, azaz ,hogy ha nem járna bünti, akkor megtenném, az hasonló elbírálás alá esik a bűn megtételével.). Aki még fél egy nem működő alkalmazásának következményeitől, az még használná azt. Nem múlhat büntetésen, hogy valaki villával enné-e a levest, be kell lássa, hogy azzal nem megy és a kanalat kell használnia.
A mit is tehetünk 3. pontjához: Azt gondolom, akkor kezdem értegetni, hogy a sok vallás és szellemi irányzatok hada min erőlködik korokról korokra, amikor a fenti „műfordítást” úgy folytatom, hogy: A figyelmünk fényében megjelenő világunk minősége az érzékelt dolgok kezelésmódjától függ. Ezt az „algoritmust” nem tudjuk megszülni, kitalálni, ez Van. A szeretet is innen nézve egy kommunikációs-együttműködési protokoll, belső, külső, test és tett-beszédeink számára. Ha az érzékelt dolgokból eleget és folytatólagosan keresünk, a tapasztalatokat másokkal megrágcsáljuk, hogy ne legyen infó-hálózatunk túlkapcsolt beltenyészet, ha e feldolgozás során nem a céljaink tükrében keresünk, hogy ne legyen nulla alatti játékot jelentő egyfajta „bűnözői hálózat” (dark network vagy hogy is volt ez), akkor járunk el fenntartható élet folyamataihoz önmagunkat becsatlakozásra esélyessé tevő módon. És innen további hatáskörünk nincs, át kell engedjük befoglaló környezetünknek a folytatás jogát, mert – és van erre egy közgazdasági áthallás, hogy- a hasonló hatékonyságú rendszerek és gazdasági egységek tudnak csak együttműködni, sőt ezek meg is találják egymást. Valami ilyesmi fog történni, ha a világról bennünk élő képet helyesen kezeljük, a figyelmünk fényében kirajzolódó dolgokkal jól bánunk, akkor mivel az élet nagyobb és más egységei –legyen az bármi betűkombinációval illetve- fog felkérni együttműködésre, mert így „tud csak” megnyilvánulni, ami meg szándéka. Ez a magamat felépítem addig, míg értelmezési tartományom tart, először érzékeléssel, majd viszonyító és nem megítélő megbeszéléssel, majd céljaim csendjével átadom egy esetleges együttműködőnek a lépés jogát, számos sport, üzleti vagy kreatív fejlesztési stratégiában használatos, kinél ösztönösen, kinél tudatosan. Sőt ősidők óta fellehető nagy formátumú figurák mondásaiban, pl., Aquinói Tamás imája:
„Uram, adj éleslátást a dolgok észlelésére, erőt azok megragadására és megtartására; képességet és rátermettséget arra, hogy ezekhez még mindig hozzá tudjak tanulni! Adj tévedhetetlen ítéleteket a számba! A helyes beszéd kegyelméért is esdeklek! Döntsd el nálam mindig a kezdetet, határozd meg előrehaladásom irányát, és biztosítsd a vég sikeres és eredményes kimenetelét”.
Talán méltatlanok soraim és vidámabb áthallásaim a témához, ahogy egy népszerű filmben mondják „aki az ördögnél is rosszabb, az fél lábbal már a paradicsomban van”, mit veszthetek, talán e késői hozzászólással keveseket téritek ki hitéből. Talán a 2.0-ás szemlélet mégsem tűnik el, amikor földre rángatom érthető mechanikus jelenségek párhuzamával a témát, hanem a föld, mire rángattam éled meg. Az algoritmus út, mód, élet, ige, a cselekvés igazsága, recept, mely leírva és csinálva –mint a süti receptje- testté, főnévvé, tárggyá lesz, majd közeinkben ,viszonyainkban „lakozik”, érhető tetten. Akik fogalmaik csapdájában elméjük hosszára-keresztre tagolt struktúrájára erőből ráfeszegetik az életet, azok leképzésükben az életet megölik, az élő számukra megfeszült, dinamizmusából pillanatfényképpé degradált halott. Ám ez nem a recept lehetőségének halála, csak a hibás szemléleté. És ez a „Jó hír”. Ide illik Tandori Dezső Damaszkuszi úton c. egysorosa: „Most, amikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje hogy.”