I. A Fény és a Csend. A Karácsony az a nap az évben, amikor megszületik a Fény, szimbolizálva ezzel a jóság, a reménység és a szeretet folyamatos újjászületését a világban. Találjanak néhány csendes percet az ünnep örömteli forgatagában. Ha elmélyülten figyelnek, a csend egyszer csak átalakul Csenddé, amelyben a szívdobbanásuk már szeretteik, azok szeretteinek, és az emberiség egész szeretethálózatának a közös vágya, reménye és öröme lesz.
II. Az alázatos, szolgáló szeretet. Az első Karácsonyon a megszülető Fényt a Szent Család nagy szeretete és alázata vette körül. Érdemes nekünk is elgondolkodnunk azon, hogy kellő alázattal szeretjük-e azokat, akiket a legjobban szeretünk? A Karácsony a kreativitás ünnepe is. Az alázat a kreativitásnak irányt és értelmet ad, és ezzel a jóság és a szeretet terjedését segíti elő a világban.
III. A Karácsony, mint életállapot. A másokra való alázatos figyelemben, a teljességben megélt Karácsony életállapottá válhat. A Karácsony életállapota kiteljesít minket, és megmutatja a saját benső énünk központját; képessé tesz bennünket az öröm befogadására és adására, Jézus szeretetének a közvetítésére; és ezzel elhelyez minket azon az Úton, amely nem más, mint a helyességre törekvő életünk. A kiteljesedés ezen Útján kívánok minden Olvasónak áldott Karácsonyt és nagyon sok örömöt!
Xx Xxxxxx,
I. A Fény és a Csend
A Karácsony az a nap az évben, amikor megszületik a Fény, szimbolizálva ezzel a jóság, a reménység és a szeretet folyamatos újjászületését a világban. A Remény születése olyan kivételesen szép pillanat, amelyhez nem a zsivajgás, hanem a lélegzetet is visszafogó, meghatott csend illik inkább. Hadd javasoljam tehát, hogy próbáljanak meg találni néhány csendes percet az ünnep örömteli forgatagában. A bensőséges csend e perceiben meghallják majd a szívük dobogását. Ha elmélyülten figyelnek, a csend egyszer csak átalakul Csenddé, amelyben a szívdobbanásuk már a szeretteik, azok szeretteinek, és az emberiség egész szeretethálózatának a közös vágya, reménye és öröme lesz. Csoda történt. A Fény megszületett: Immáron bennünk is! A betlehemi csillag a mi bensőnkben is világít. Jézus örömteli, benső Csendje a szeretetben való kiteljesedésről szól. Ez a bennünk mindent jóra rendező Csend ízelítő az Atyának abból a Teljességéből, amelyet a Karácsonykor bennünk is megszülető Fény ígér mindannyiunknak.
Jézus azzal, hogy kilépett az örökkévalóság időtlenségéből, és belépett a földi lét lineáris, véges idejébe, megadta nekünk az esélyt, hogy Isten gyermekei lehessünk. Ennek a Miatyánk első két szava az egyik legtömörebb kifejezése. Jézus a „Mi Atyánk” szavakkal a saját testvéreivé emelt fel bennünket. Ezzel a két szóval is megmutatta azt, hogy megtestesülése, élete, halála és feltámadása Istent közös és egyben személyes, tegező módban megszólított Atyánkká tette meg.
Luther Márton egy 1543-as prédikációjában Jézus megtestesülését egy létrához hasonlította. A létrát Jézus azért feszítette ki az Ég és a Föld közé, és jött le rajta, hogy azon mi is felmehessünk Istenhez. Luther (és az idén 500 éves reformáció) központi gondolatainak (az öt sola-nak: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus és soli Deo gloria) az egyike volt, hogy Jézus Útja az egyetlen út, ami Istenhez vezet (Jn 14:6b). Jézus nemcsak Utat nyit és mutat, hanem védelmez is minket az Úton. Ávilai Szent Teréz "A Belső Várkastély" című könyvében figyelmeztetett arra, hogy amikor a lélek kikerül abból a kényelmes állapotból, amelyet a mindennapos földi léte jelentett, és elindul Isten felé, az Út elején még nagyon védtelen. Könnyen eltévedhet, és sokszor tévútra kerülhet. Ettől a lelket csak Jézus segítsége menti meg.
Nagyon szép, hogy a lélek Isten felé vezető Útja kezdő lépéseinek a gyakori tévútjai mennyire hasonlítanak arra, amit a komplex rendszerek megváltozásának a mechanizmusáról tudunk. Ahogyan egy komplex rendszer elhagy egy stabil állapotot (attraktort), és elindul egy másik stabil állapot (attraktor) felé, ide-oda tévelyeghet, és beleeshet mindenféle olyan potenciálgödörbe, amelyeknek még a létezéséről sem tudott odáig. Ennek egy példájaként a rákos állapothoz vezető attraktorok azok a rejtett csapdák, amelyekbe a környezete (és a saját genomja) által agyon-stresszelt, eredeti állapotából elmozduló emberi sejt a jobb életet kereső útján belesétálhat. A lélek Útjának indító állapota a földi lét. A végső vonzócentrum (attraktor) Isten maga. Az Úton védelmet Jézus ad. Milyen szép lenne, ha a rákos sejteket is irányítani és védeni lehetne a jobbulást kereső útjukon, a helyett, hogy újabb és újabb támadásokkal egyre elkeseredettebb kalandokba sodornánk őket. Az ilyen, újfajta, "rákjavító" terápiáknak jelenleg születnek meg az elméleti alapjai (lásd pl. itt, avagy itt).
II. Az alázatos, szolgáló szeretet
Mi vette körül a megszülető Fényt és Reményt az eredeti Karácsonyon? A legszorosabb körben a Szent Család nagy szeretete és alázata. Ferenc pápa így foglalta össze az alázat fontosságát a Karácsony történetében: "Nagy dolgokról van tehát szó, amelyeket Isten alázatos emberekkel vitt végbe, olyan nagy dolgokról, amelyeket az Úr az alázatosakkal művel a világban, mert az alázat olyan, mint az üresség, amely teret ad Istennek. Az alázatos embernek van hatalma: épp azért mert alázatos, nem azért, mert erős. Ez az alázatos embernek és az alázatnak a nagysága." Hadd emeljem ki a számomra legfontosabb mondatot: "az alázat teret ad Istennek". Hányan és hányan vagyunk, akik szinte soha nem engedtük még megszólalni a legszebb dolgot, ami bennünk lakozik? A Karácsony egy nagyszerű alkalom arra, hogy változtassunk ezen. A szeretet ünnepén érdemes elgondolkodnunk azon, hogy kellő alázattal szeretjük-e azokat, akiket a legjobban szeretünk? Úgy segítjük őket, ahogyan mi magunk elterveztük és Akarjuk, vagy úgy, hogy nagy alázattal és nyitottsággal megérezzük, hogy merre vezérli őket a bennük élő vágy a jobbá válás iránt, és ezt a vágyat segítjük kibontakozni bennük?
A Karácsony az alázat kreativitásának az ünnepe. A Karácsony nem csak olyan értelemben kreatív, hogy ötletes ajándékokat készítünk szeretteinknek. A Karácsony igazi kreativitása alázattal teljes. Ez a kreativitás nem azt bizonygatja, hogy Én milyen fenenagy kreatív vagyok, hanem a megajándékozott benső álmainak ad megvalósulást. Csak akkor tudunk a másiknak igazán jót adni, ha kiüresítjük magunkat, és rá figyelünk. Így az alázat a kreativitásnak nemcsak egyedien új dimenziót nyit meg, hanem irányt és értelmet is ad. Az alázat kreativitása a jóság és a szeretet kiterjedését segíti elő a világban. Az alázat kreativitása nem egyedi cselekvés, hanem egy folyamatosan növekedő életállapot, amely túlnyúlik az egyénen. Ezzel többé válik, mint a megajándékozó kreativitása, és többé, mint a megajándékozott álmai. Az alázat kreativitásának a teljessége magában hordozza mindazt a jóságot, amelyet az emberiség valaha adott – és kapott. Azaz az alázat kreativitása a legmélyebb jelentésében maga a Kegyelem. Ezt élhetjük meg, és ennek a terjedését segíthetjük elő a Karácsony ünnepén. (Az alázatról egy későbbi blogbejegyzés szól részltesebben.)
Az alázat kreativitása összeköt másokkal. Az emberiség kapcsolatrendszerét csak a szeretet átadása növeli és élteti: a gyűlölködés bezár és elszigetel. A tíz legelterjedtebb nyelvben a pozitív kifejezések sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint a negatívak. A pozitív értékelések növelik a pozitív önértékelést, és önerősítő kört képezve visszajutnak a szeretetfolyam indítójához. A boldogság tényleg a mások boldogságáért végzett munka mellékterméke.
III. A Karácsony, mint életállapot
(A képek Christoph Schönborn bíborosról készültek
a 2016-os európai tehetségkongresszuson.)
Mi kell ahhoz, hogy megérezzük és megélhessük a Karácsony teljességét? Figyelem. A pillanatra összpontosító, a másiknak a saját magunk teljességét odaajándékozó, semmilyen más hatást nem ismerő, korlátokat nem tűrő, TELJES figyelem. Az ilyen figyelem olyan minőségi időt teremt, ahol az idő megáll, és emlékeinkben utána örökre megmarad.
[Jézus] A kis gyermek pedig növekedék és erősödék lélekben,
teljesedve bölcsességgel, és az Istennek kegyelme vala Ő rajta.
...gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában,
és az Isten és emberek előtt való kedvességben (Lk 2:40,52)
Mi kell ahhoz, hogy a Karácsony elmúltával is megtarthassuk a Fény születésének a teljességét? A teljességben megélt Karácsony életállapottá válhat. A Fény az életünk minden pillanatában újra és újra megszületik bennünk. Ha ezt megérezzük, az rádöbbent minket az élet gyönyörűségére. A Karácsony életállapota összegzi, és egyben felnagyítja az apró örömöket, fogékonnyá, érzékennyé tesz bennünket az öröm befogadására és adására, a megváltás örömüzenetének, Jézus szeretetének a közvetítésére. Ezzel az átadással és közvetítéssel válik a Karácsony életállapota megérdemelt és egyben megbecsült örömmé, a túlvilági öröm földi másává. A bennünk újjászülető Fény kiteljesít minket, és megmutatja a saját benső énünk központját. A Karácsony életállapota harmóniába rendezi az egymást marcangoló érzelmeinket, és tisztaságot ad a gondolatainknak. Annak a megélése, hogy részesei lehetünk a világ szeretetáramának, robbanásszerűen kitágítja a benső tereinket. Megmutatja az igazi, mély érzelmeinket, biztonságot ad, és elhelyez minket azon az Úton, amely nem más, mint a helyességre törekvő életünk. (Erről továbbiakat a 2018. nagypéntek/húsvéti blogbejegyzésben lehet olvasni, itt.)
A kiteljesedés ezen Útján kívánok minden Olvasónak
áldott Karácsonyt és nagyon sok örömöt!
Válaszok (december 25.)
Nagyon köszönöm a bátorító, és sok új gondolatot adó hozzászólásokat! Örülök, hogy "kz", "gyöngyidoki" és "Mariann" továbbgondolták a "legyen bennünk odabent minden nap Karácsony" gondolatának, a lélekről való mély gondolkodásnak, illetve az alázatos, önzetlen, cselekvő szeretetnek a fontosságát. "Sándor" kiegészítésével (a Fény "olyan valóság- és életismeret, amelyhez az ember saját erejéből nem juthat hozzá") egyetértek. Számomra ebben kiterjesztett valóságismeretben a szeretetnek azért van kiemelt fontossága, mert irányt ad a cselekvésnek. Nyilván a cselekvés helyes irányát a saját erőnkből meg nem szerezhető, "helyes látásba" beleérthetjük. A szokványos szóhasználatban azonban a "tudás" és a "tudomány" olyan objektív megismerési formákat írnak le, amelyek egyrészt korlátosak (mivel az emberi ész maga is roppantul korlátos), másrészt pedig objektivitásukból fakadóan csak cselekvési módozatokat tárnak fel, de igen sok esetben nem döntik el a közöttük való helyes választást. Itt kerül az én gondolkodásomban előtérbe a szeretet, amely iránytűként sok olyan esetben is választást ad, amelyekben az emberi léptékű gondolat elakad.
"Sándorral" abban is egyet értek, hogy a kozmosz viselkedése definiálja az időt. Mennyire érezhetjük azonban meg a kozmosz-léptékű (avagy "nagyobb") szerveződés saját viselkedési formáit, terét és mintázatát? Úgy vélem, hogy sehogyan sem. Az időfogalom többféle értelmezhetőségére a szokványos időn, a kronosz-on túlmutató minőségi idő, a kairosz is egy jó példát ad. Amilyen precíz kijelentésnek tűnik tehát az, hogy a mi világunkban az idő általános fogalomnak látszik, ugyanolyan elhamarkodott kijelentésnek vélném azt, hogy időtlenség már pedig nem létezik. Úgy gondolom, hogy bele kell nyugodnunk abba, hogy az emberi ésszel megalkotott fogalmaink mindegyike pontosan olyan korlátos, mint a megalkotójuk, az ember maga. (Mindezzel semmivel sem kívántam csökkenteni azoknak a – saját magam által is élethivatásként gyakorolt – erőfeszítéseknek az értékét, amelyek az emberi gondolkodás korlátait tologatják picike lépésekkel kijjebb és kijjebb.)
Egyetértek "gn"-nel abban, hogy a vallás, a hit és a lelkiismeret fogalmait nem célszerű egybemosni. Számomra a hit annak a megélése, hogy létezik a Teljesség egésze, és ez a Teljesség tőlünk nem elzárt, hanem minket szeretettel befogadó. Ráadásul a Teljességbe való befogadásunk (akár a Teljességig való) kiteljesedéssel jár együtt. Ez a kiteljesedés megadja a "Sándor" által leírt, kiterjesztett Tudást. A Teljesség minket befogadó kegyelme e mellett egy hihetetlenül intenzív biztonságélményt, szabadságélményt és szeretetélményt is ad. Talán így tudnám (röviden) szavakba önteni Istenélményeim rendkívül intenzív emlékeit. Az Istenélmények ilyen élményeket megélt, erre vágyó közösségben és az általa évezredek alatt kicsiszolt szokásrendszerben erősebbek és gyakoribbak lehetnek, valamint értelmezhetőbbekké válnak. A lelkiismeret számomra a Teljességnek a bensőnkben élő lenyomata, és mint ilyen sarkallja az embert a jóra. Azaz egyetértek "gn"-nel, hogy "emberi lelkiismeretből is működhetnek ezek a dolgok, noha biztos sokat dobna rajta a vallásos hit", csak a számomra a kettő valahol ugyanannak a más-és-más kifejeződési formája. Azaz az alázattal való élés, valamint a Csend és a Fény keresése az én tapasztalásomban a bennük élő Teljesség késztetései, amelyek minket a nélkül is mozgatnak, hogy egy hasonló közösségbe tartoznánk. Azonban egy ebben közös azonosságot találó közösség mindezt igen meggyorsíthatja és felerősítheti, valamint segítheti az embert túllendülni a bizonytalankodásokon és a tévutakra való kalandozásokon. (Az ilyen "tévutak" szinte természetesek, ahogyan a bejegyzésben is írtam, mivel a léleknek el kell hagynia a korábbi, jól bevált, az egyén egó-jába zárt állapotát, és a kiteljesedés útjára kell lépnie, ahol korábban még nem járt.)
Hozzászólások
Örömmel olvasom, örülök, hogy újraindult valami egy olyan helyzetben, amit nem gondoltunk volna pár éve...vagyis egyre nagyobb a szükség a szigetekre, melyek a ,,távoli gyenge kötéseken'' keresztül összetartják az egészet, terjesztik a jót, és azoknak is használ, akik ma másból táplálkoznak, mint a szeretet, az elfogadás, a megértés...minderre persze vágyni is kell...igényelni is kell, el kell érni, hogy igény legyen rá...példamutatással, és ami itt van, az kiváló példa! Köszönjük!
Legyen minden nap egy kis Karácsony, és évente egy nagy...
Nagyon örülök az újraindított blognak, mindig szívesen olvastam az írásait.Üdvözlöm a spirituálisan gondolkodók táborában és várom a következő jegyzeteket.
Péter olvasatában a Fény a jóság, a reménység és a szeretet szimbóluma.
Az én olvasatomban a Fény a Tudás szimbóluma, olyan valóság- és életismeret, amelyhez az ember saját erejéből nem juthat hozzá. Fény szükséges ahhoz, hogy lássunk, (helyes)tudás fénye szükséges ahhoz, hogy helyesen lássunk.
Olvasatomban, a kozmoszban minden mozgásban van. E mozgás nem más, mint anyagi állapotok egymást követő változásának sorozata. Ha ezt a sorozatot egy közmegegyezéssel elfogadott, meghatározott periodikus változási sorhoz hasonlítjuk kapjuk az időt, jutunk az idő fogalmához. Ebből következően nincsen valódi időtlenség.
Gondoltam, Péter kérésének („Nagyon szeretnék sokat tanulni Önöktől, az Olvasóktól.”) eleget téve megosztok néhány, számomra élhetőbb értelmezést, hátha lehet hasznosítani.
Sándor
Nagyon szeretem Péter írásait, előadásait, mindig találok benne olyan elemeket, amire pont szükségem van. A legutóbbi előadása óta például beállítottam a telefonomat, hogy meghatározott időközönként emlékeztessen néhány fontos gondolatra. Tök jól működik. :)
Most azon dilemmázom egy ideje, hogy a fenti gondolatok mennyire kapcsolódnak szervesen a vallásos hithez.
Én nem vagyok vallásos. A családom sem az, az egyházakkal kapcsolatban vannak fenntartásaim, és bár elég erős igényem van a spiritualitásra, egyelőre nem tudok őszintén azonosulni az általam ismert vallások közül egyik vallással, egyik felekezettel sem. Ha tudnék, akkor sem biztos, hogy abban lenne Jézus. Valójában Isten létezésével kapcsolatban is elég szkeptikus vagyok, nagyon szeretnék hinni benne, de hát ez nem így megy.
Ettől függetlenül nagyképűen azt hiszem, körülbelül értem/érzem, miről beszél, miről ír Péter és az a még nagyképűbb hiedelmem van, hogy profán emberi lelkiismeretből is működhetnek ezek a dolgok, noha biztos sokat dobna rajta a vallásos hit.
Még viszonylag fiatal vagyok, szóval nem kizárt, hogy egyszer megtalálom azt a közösséget, ahol otthon érzem magam, de egyelőre nem találtam meg. Ebben a helyzetemben viszont tényleg érdekel, hogy vajon feltétlenül kell-e a hitbeli érzelmi tőke ahhoz, hogy az ember alázattal tudjon élni, jól figyeljen, keresse a Csendet és a Fényt maga körül stb. Kíváncsi vagyok, mások mit gondolnak erről.
Én egyébként nagyon sokat hibázom. Nagyon zavarnak ezek a hibák és általában azzal próbálom nyugtatni a saját lelkiismeretemet, hogy már az is valami, ha legalább tudom, hogy hibázom. Próbálkozom mindig egy kicsit jobban élni az életemet, nem tudom, hogy hatékonyabb lennék-e vallásosan, nem vagyok benne biztos, hogy igen, de nem tudom, még nem próbáltam. És hát ez nem az a műfaj, amit ki lehet próbálni anélkül, hogy meglenne a belső késztetés és a vonzalom valamely felekezet iránt. Ezt meg egyelőre nem érzem.
Kérésednek, „Kíváncsi vagyok, mások mit gondolnak erről.”, próbálok eleget tenni a következőkben.
Gondolataim a figyelemről:
A figyelem tudati adottság, a figyelem irányítása képesség, amelyet mindenkinek magának kell elsajátítani. Négy fajtája különböztehető meg. 1) nincsen figyelem, az én nem figyel, tulajdonképpen egy alvásszerű állapot az ébrenlét során, amely végén például arra ébredünk, hogy nem voltunk tudatában sok mindennek, ami történt velünk, körülöttünk. 2) események által vonzott, lekötött, irányított figyelem. Például nézünk egy érdekes filmet, játszunk egy izgalmas videojátékot. Ekkor az esemény vonzása köti magához az én figyelmét, az én nem irányítja, szinte nem is tudja irányítani, elvonni tőle. Nem az én, hanem a figyelem tárgya határozza meg az én figyelmének tárgyát. 3) Önirányított figyelem. Ekkor az én irányítja a figyelem tárgyára, tartja a tárgyon a figyelmét, azaz az én határozza meg a figyelme tárgyát. Ez már erőfeszítést jelent az én részről. 4) Önirányított figyelem önemlékezéssel. Ebben az esetben is az én maga irányítja és tartja rajta figyelmét a figyelme tárgyán, de mindeközben önemlékezik, azaz tudatában van a maga, a saját énje, létezésének. E figyelemfajta a legértékesebb figyelem.
Rendkívül fontos a figyelem irányítás képességét javítani, a minél értékesebbet használni. Sok szenvedés újratermelését előzhetnénk meg vele.
Gondolataim a csendről:
Van külső és belső csend. A külső csend a „bőrünkön kívüli” világról szól, ezen szerintem egyértelmű. A belső csend a „bőrünkön belüli”, tudati világunkról szól. Egy kis önfigyeléssel (amely egy elsajátítható képesség) bárki „ráláthat” az érzetek, érzelmek, gondolatok, akarat impulzusok felbukkanására, a gondolatok szinte szünet nélküli áramlására. Olvasatomban a belső csend tulajdonképpen a gondolatok áramlásának időleges szünetelése, egyfajta belső nyugalom.
Gondolataim a hibázásról:
Az ember, mint ember, evolúciós lény, közel sem tökéletes, csak járja az emberi tökéletesség felé vezető utat. Természetes, hogy nem lehet tévedhetetlen. Sem a tudása, sem képességei nem elegendők hozzá. Viszont ahhoz, hogy fejlődjön, szükséges, hogy cselekedjen és maga határozza meg cselekedeteit. Cselekedetei eredményeit, következményeit tapasztalva, e tapasztalatokat folyamatosan feldolgozva képes módosítani az elkövetkező cselekedeteit, azaz kipróbálni az egyre helyesebbé váló tudását. A bölcs ember mer tévedni, hisz a saját tévedéseiből tud tanulni. A hibázás az, amikor nem tanul az egyén a saját tévedéseiből. „Vakon” elköveti, újra és újra. Tehát érdemes különbséget tenni tévedés és hibázás között.
Számomra a mondás így szól: „Az okos ember a saját tévedéseiből tanul, a buta abból sem.”
A fényről már írtam az előző hozzáfűznivalómban.
Gondolataim Istenről:
Akármerre nézek a természetben átláthatatlan összetettséget, tökéletességet, szépséget, harmóniát látok. Ha ebben valamiféle zavar tűnik fel, arról mindig kiderül, hogy emberi beavatkozás következménye. Úgy gondolom, hogy e tökéletesség nem lehet a véletlen műve, hanem csakis valamiféle, a kozmosz összességét átfogó tudat működésének jele, tudatos tevékenységének, alkotásának eredménye. Ezt az ember számára felfoghatatlan, elképzelhetetlen tudatot nevezhetjük Isteni tudatnak. (Tehát a tudatot nem az idegrendszer, az agy hozza létre, hanem éppen fordítva, a tudat hozza létre az idegrendszert és az agyat is.)
Arról, hogy ebben a teljességben hol helyezkedik el a magát a teremtés koronájának tartó, a természet leigázására törő, a mérhetetlen tudatlanságában a tudásától megrészegült ember, talán majd esik szó.
Remélem nem hagytam ki semmit.
Sándor
Remélem, senki nem érti félre, véletlenül sem szeretnék konfliktust gerjeszteni, csak próbálok gondolkodni, elvégre ezért vagyunk itt. A nem vallásosságomról úgy gondolom, hogy nem tehetek, tehát emiatt nem szeretném magam szégyellni és titkolni sem akarom, viszont szeretnék gondolkodni róla. Azt hiszem, úgy nem lehet valaki hívő, hogy azt mondja, holnaptól evangélikus leszek. Ez nem így megy. Vagy biztos mehet így is, de akkor nem őszinte. Részemről nem lenne az.
Én nem tudok azzal egyetérteni, hogy "Akármerre nézek a természetben átláthatatlan összetettséget, tökéletességet, szépséget, harmóniát látok. Ha ebben valamiféle zavar tűnik fel, arról mindig kiderül, hogy emberi beavatkozás következménye.". Én látok a természetben harmóniát és szépséget és látok diszharmóniát és tragédiát is, aminek semmi köze az embernek. Éppen elég a betegségekre gondolni. Egy génhiba, egy gyermekkori (vagy felnőttkori) súlyos, esetenként halálos betegség nem harmonikus és nem tökéletes. Nagyon nem.
De nem erre akarom kihegyezni ezt a beszélgetést, hanem arra, hogy a Péter által körülírt alázat, szeretet, figyelem, fény stb. vajon megélhető-e teljes mértékben Istenbe vetett vallásos hit nélkül is, vagy ahhoz elválaszthatatlanul kapcsolódik. Erre még most sem tudom a választ (ez most nem valamiféle reklamáció, a hozzászólásod konkrét válasz nélkül is nagyon értékes) és talán senki nem tudja, csak éppen engem most ez foglalkoztat.
Félreértettelek, de most, hogy pontosabb a kérdésed megfogalmazása számomra, megpróbálok erre válaszolni.
„a Péter által körülírt alázat, szeretet, figyelem, fény stb. vajon megélhető-e teljes mértékben Istenbe vetett vallásos hit nélkül is, vagy ahhoz elválaszthatatlanul kapcsolódik”
A válaszom: nem élhető meg. E megélés része a vallásos hit és még sok más, ami Péterben benne van, azaz Péter sajátsága.
Más oldalról megközelítve.
Hihetetlenül intenzív „biztonságélmény”, „szabadságélmény”, „szeretetélmény”, „kiterjedésélmény”, „a minden élővel való egység élménye”, „a kozmikus tudatba való belépés élménye”, „Istenélmény” „egységélmény” stb, azaz misztikus élmények megélésének nem feltétele a vallásos hit. Ezeknek az élményeknek egy részét Péter is említi.
Említetted a nem vallásosságodat. Erről ugyan nem kérdeztél, de mégis leírom néhány gondolatom, talán segít. Magam vallásos családba születtem, még kicsi gyerek voltam, amikor már ministráltam is. Sok mindent nem értettem (pl. A Jó Isten miért büntet; miért kerülök a pokolba, ha nem imádkozom; mi az, hogy még ilyen kicsi vagyok, de már bűn terhel stb.) Életem során sok időbe telt, míg megszabadítottam magam a vallás dogmáinak hatásától. Megmaradt viszont az emberiesség, az együttérzés, a szeretet, mindenki jóléte stb ideája, amelyek művelésének nem feltétele a vallásos hit, ráadásul az ideák sora jelentősen bővülhetett is. Helyére került a Hit kérdése. Köszönöm a Sorsnak, hogy megadta a lehetőséget rá.
Kedves "gn"!
Teljesen egyetértek azzal, hogy az "akart hit" (és különösképpen az "akart vallás") nem biztos hogy jó út a Teljesség felé. (Bár a tapasztalás hosszú időszakai egészen más minőséghez is elvezethetnek, mint ahogyan a régi korok szerelem-nélküli, "akart" házasságai -- valószínűleg az esetek messze nem többségében -- is el tudtak vezetni a kölcsönös szeretet magas fokára -- hosszabb idő után. A sors néha nagyon furcsa utakon vezet minket, és ennek elfogadása váratlan örömök forrása lehet.)
A természet tragédiái valahol az élet részei. Mindez nem azt jelenti, hogy ne lenne kiemelt feladatunk, sőt kötelességünk e tragédiák csökkentése, de meg kell bírkóznunk azzal, hogy ami mi jónak, avagy rossznak látunk, az nem biztos, hogy univerzum-méretekben is ugyanolyan mértékben "jó" vagy "rossz".
A válaszom lényege egybevág "Sándor" válaszával. Az "alázat, szeretet, figyelem, fény" megélhető Isten létének elfogadása, és befogadása nélkül is, de ez a megélés nem lesz teljes. Valami olyasmi hasonlattal tudnám a kettő közötti különbséget körülírni, mintha az ember egy állandóan újraképződő pókháló-rengetegen keresztül akarna nézni egy gyönyörű képet, és annak érdekében, hogy jobban lássa, mindig letépkedné a pókháló részeit -- de azok állandóan újraképződnének. Ilyennek látom azt a küzdelmet, ahogyan az ember a magában mélyen élő Teljesség felfedezése és elfogadása nélkül akar alázatteljes, szeretetteljes, figyelemteljes és fényben élő lenni. Megy, megyeget ez valahol, de egy élet állandó küzdelme az, hogy néha öröm-morzsák teremjenek ezen az úton. Nagyon más út kezdődik akkor el, ha az ember felfedezi és elfogadja saját magában Isten jelenlétét. Ez az, amikor a pókhálók leesnek, és az ember megláthatja a képet a maga szépségében. A jó hír az, hogy ez nem az Út vége, hanem az Út eleje. A kép ugyanis egyre újabb és újabb szépségeket tár fel magából, ahogyan az ember felfedezi saját maga benső lényegének egyre mélyebb rétegeit. Bocsánat, hogy bonyolultan fogalmaztam. Tanulnom kell még az egyszerűséget. Talán néhány (sok) év múlva már ugyanezt egyszerűbben is le tudom majd írni.
Az alázat, az önzetlen cselekvő szeretet, amikor jó ügyet szolgálva segítünk másokat. Ez a szeretet végtelen sok kreatív ötletet ad, hiszen az ember, a jó ügy a fontos. Az "alázat kreativitása, amely túl nyúlik az egyénen". A cselekvő szeretet, viszont szeretetet szül. Elindul a szeretet végtelen körforgása, mert az alázattal nyújtott szeretet jobbá teszi az embereket. Az igazi emberi kapcsolatok nem a tekintélyre, hanem az alázatra épülnek.
Gondolataim a Válaszok (december 25.) kapcsán.
„Ez a kiteljesedés megadja a "Sándor" által leírt, kiterjesztett Tudást. A Teljesség minket befogadó kegyelme e mellett egy hihetetlenül intenzív biztonságélményt, szabadságélményt és szeretetélményt is ad. Talán így tudnám (röviden) szavakba önteni Istenélményeim rendkívül intenzív emlékeit.”
Misztikus élmények leírásában a fentieken túl leírják még „a minden élővel való egység élményének”, „a kozmikus tudatba való belépés élményének”, „egységélménynek”. Sajnos, ezek az élmények nem adnak, nem is adhatnak „olyan valóság- és életismeretet, amelyhez az ember saját erejéből nem juthat hozzá”. Ezek csak emocionális bizonyosságot, megerősítést ad(hat)nak a Bölcsek „minden élő egységéről”, „Istenről”, „isteni világokról”, „az ember rendeltetéséről”, „az emberi út végcéljáról” szóló tanításaihoz. Ez „belépő” lehet ez egyén számára az említett valóság- és életismeretek elszánt, kitartó kereséséhez, azok mindennapi életben való alkalmazásához, hogy eljusson a mentális bizonyossághoz is.
Sándor
Sziasztok!
Bár a "mesterségem címere" okán nekem hivatalból kellett volna valamilyen misztikusabb karácsonyi élményemnek lenni, nem volt. Leginkább az üresség és hétköznapi dolgok megteremtése (tüzifavágás, ruhamosás, takarítás) volt idén.
Az én személyes hitemben a Karácsony a kitaszítottságról is szól, mert hiszen Jézus az emberektől kitaszítva kezdi az életét. Állatok "lakóhelyén" születik, mert az emberek nem fogadták be a gyermeket váró anyát. Idegen volt ő is, a gyermeke is. Azt tapasztalom, hogy legtöbbször a szeretet felemlegetése és a szentimentális karácsonyi feeling csak a marketing része. A bajban derül ki, hogy ki szereti az embert és ki nem. A bibliai történésekben érdekes, hogy Mária nem csak megszüli a gyermekét, Jézust, hanem ott áll a halálakor a keresztje alatt. Nem szeretném érezni a fájdalmát! De mégis ott van. A hitnek, de a karácsonynak is vannak nehézségei. Nem egyszerű hinni sem, és hívőnek lenni sem jelent könnyebbséget. Van, amikor a hit fájdalommal, sötétséggel jár. Van, hogy az ember szenved a hitéért, vagy fázik a hitében.
Tudom tisztelni azokat, akik nem hívők, és őszintén, jószándékúan vállalják! Bár nekem "hivatalból" hívőnek kellene lennem és hirdetnem a hit szépségét, még sem teszem. Sőt, senkit nem tudok kapacitálni, hogy legyen hívő. Mindenkinek a saját útját, hitét kell megtalálni. Jó példa erre a betlehemi jelenet, a "figurás betlehemi dioráma". Ki van betlehemben?
1. Ott vannak az állatok. Miért? - Mert ott laknak.
2. Ott van József, Mária és ott születik Jézus. Miért? - Mert oda taszította őket a szükség, mert nem volt jobb, mert valahová el kellett bújni, menekülni, hogy Mária nyugodtan megszülhesse gyermekét, Jézust.
3. Ott vannak a pásztorok. Miért? - Mert szólt az angyal, hogy megszületett Jézus.
4. Ott vannak a napkeleti bölcsek (magyarul "háromkirályok") Miért? - Mert ők látták a csillagot, kerestek-kutakodtak és ide juttottak.
5. Ott lesz majd Heródes (is). Miért? - Mert hallotta, hogy királyi gyermek születik, de gyáva, félti a trónját és leöleti a gyermekeket a környéken.
Számomra ez a betlehemi "életkép" a mi saját életünket is jelképezi, ábrázolja. Mindannyian valamiféle okot, ingert, biztatást kapunk, hogy valamerre "elinduljunk". Vagy visznek minket a jó vagy rossz vágyaink, félelmeink, ösztöneink valamerre.
Talán picit féleretnekül fog hangzani a következő gondolatom: Ha "odaát", a túlvilági presszóban, csárdában, vendégfogadóban vagy bárban (kinek-kinek fantáziája és vérmérséklete szerint) egy délutáni-esti beszélgetés közben egy korsó friss forrás víz és egy tál hamubasült pogácsa körül találkozának Lao-ce, Mózes, Buddha, Jézus meg a "többiek", akkor - szerintem - egy barátságos légkörben egyetértenének abban, hogy "milyen jó, hogy mind együtt vagyunk".
A "világosság" kérdése szintén nem egyszerű. Van, hogy a világosság felé a sötétségen át vezet az út! Van a lélek sötét éjszakája, és van, hogy az ember bele is őrül. Majd felvirrad, kivilágosodik és az ember LÁT, ÉREZ, ÉRTI és nem kell már szó, mer minden VILÁGOS lesz! A régi latin mondás talán így hangzik, hogy "per crucem ad lucem" - a fényhez a kereszten keresztül. Minden ember életében vannak nehézségek. Minden nagy vallásalapító vagy vallásformáló/reformáló ember életében is megtalálható a nehézség, a sötétség, a "kereszt".
Egy idős pap mondása. Sokszor mondta nekem: "Vince! Úton vagyunk! Senki sem kész. Én sem, te sem. Senki! Türelem! Úton kell lenni. Csinálni kell!"
Szerintem, ő tudja. Már 82 éves és remélem, hogy még sokáig fogja ezt nekem mondogatni!
Szeretettel kívánok MINDENKINEK egészséget, boldogságot és jó Utat az új évben!!!
Kedves Vincenzio! Nagyon köszönöm ezt az igen szép hozzászólást! Szép, mert helyénvaló és szép, mert igaz. Úton vagyunk. Senki sem kész. Egyáltalán nem tudjuk, hogy pontosan hogyan vezet minket majd az Út. (Számomra ez az egésznek az egyik legszebb része, még akkor is: ha megpróbáltatások jönnek majd. Mert a sötétségen való áthaladás -- ahogyan írtad -- bizonyos.) De az valami nagyon szép dolog, hogy megérezhetjük azt, hogy az Úton menni jó.
Mert Haza megyünk.
Kedves Vincenzio! Szeretném megkérdezni, hogy mit mond a 82 éves idős pap az útról, amin vagyunk. Nehezen tudom értelmezni, amiket idéztél tőle. Számodra kielégítő, amit mondott róla?
Olvasatomban az ember útja nem áthalad a sötétségen, hanem onnan indul és a fény felé tart. Cél a halhatatlanság birodalma.
Sándor
Kedves Sándor!
Számomra kielégítő a 82 éves ember válasza! Idén,ha mindketten megérjük, akkor 40 éve lesz, hogy ismerjük egymást.
A mondandója az, hogy "ÚTON VAGYUNK!" és "SENKI SEM KÉSZ!" - (SENKI, AKI ÉL!!!)
Jó az olvasatod! Nincs, szerintem, egyetlen helyes olvasat, nincs egyetlen helyes út. Ahányan vagyunk, annyiféleképp élünk, járunk-kelünk, érzük, látunk, nézelődünk-szemlélődünk, "gondoljuk", tesszük-"csináljuk". És mindenki útja visz valahová, valamerre.
(Most már szent) II. János Pál pápának van tulajdonítva az az idézet, hogy "Sokan azt kérdezik, hogy mikor lesz mindenki katolikus, ahelyett, hogy örülnének, hogy az Isten milyen sokféle módon tudja megszóllítani az embert!"
- - -
Van egy jó történet:
Amikor a hajó távoli szigeten kötött ki egy napra, a hajón utazó püspök elhatározta, hogy megpróbálja olyan hasznosan eltölteni az időt, amennyire csak lehetséges. A parton séta közben találkozott három halásszal, akik hálójukat rendezgették. Tört angolsággal elmagyarázták neki, hogy évszázadokkal korábban a misszionáriusok megkeresztelték őseiket.
- Mi, keresztények! - mondták büszkén, miközben magukra mutattak.
A püspökre ez igen jó benyomást tett. De ismerték-e az Űr imáját? Sohasem hallottak róla. Ettől a püspök elképedt. Hogyan állíthatják ezek az emberek, hogy keresztények, amikor még olyan alapvető dolgot sem ismernek, mint az Úr imája?
- Akkor mit mondtok, amikor imádkoztok?
- Égre emeljük szemek. Imádkozzuk: Mi is hárman vagyunk, ti is hárman vagytok, könyörüljetek rajtunk!
A püspökben elhűlt a vér ettől a primitív és teljesen eretnek természetű imától. Ezért aztán egész nap avval foglalatoskodott, hogy megtanítsa őket a Miatyánkra. Azok meglehetősen nehezen tanultak, de nagyon igyekeztek, s így még mielőtt a püspök másnap elvitorlázott volna, legnagyobb megelégedésére a halászok hiba nélkül felmondták az egész szöveget.
Hónapokkal később a püspök hajója ismét a sziget felé tartott. A püspök, miközben a fedélzeten sétálva esti imáját végezte, megelégedetten gondolt vissza arra, hogy azon a távoli szigeten most él három ember, aki - az ő türelmes erőfeszítéseinek köszönhetően - most már megfelelően tud imádkozni. Miközben ezen gondolkodott, feltekintett, és megpillantott egy fénypontot keleten. A fény a hajó felé tartott. A püspök csodálkozva látta, hogy három ember a vízen járva közeledik a hajó felé. A kapitány megállította a hajót, a tengerészek a korlátnak dőlve figyelték a csodálatos jelenséget.
Amikor már hallótávolságba kerültek, a püspök megdöbbenve ismerte fel a három emberben barátait, a halászokat.
-
Püspök! - kiáltották - Mi annyira boldogok, találkoztunk veled. Hallottuk, hogy hajód a sziget mellett elmenni, és siettünk, siettünk találkozni veled.
-
Mit akartok? - kérdezte a püspök elámulva.
-
Püspök - mondták - mi annyira, annyira sajnálni. Mi elfelejtjük csodálatos imát. Mi mondjuk: Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod ... aztán elfelejtjük. Kérünk, mondd el az egész imát még egy-szer!
A püspök nagyon megszégyenült.
- Kedves jó barátaim - mondta nekik, - menjetek haza, és amikor imádkoztok, mondjátok ezt: Mi is hárman vagyunk, ti is hárman vagytok, könyörüljetek rajtunk!
("adalék:")
(Néhányszor megfigyeltem, amint idős asszonyok a templomban vég nélkül a rózsafüzért imádkozzák. Hogyan lehet Istent dicsőíteni ezzel az összevissza mormogással? De amint belenézek a szemükbe, vagy megpillantom égre emelt arcukat, szívem teljes bizonyossággal tudja, hogy ezek az asszonyok közelebb vannak Istenhez, mint nagyon sok tanult ember.)
(Anthony de Melo, A madár dala, Korda Kiadó, Kecskemét, 2002, 79.o.)
---
Azt, hogy SZERETET a mai világban nem becsülik sokra. Több "megbecsülés" jut a pénznek, hatalomnak, látszatnak. Van egy idős ember, szeretném a Barátomnak tudni, ha annak tartana ő is engem. Ő mondta nekem egyik őszi szombat este néhány évvel ezelőtt, hogy: "Az ember összeszorított marokkal születik, mint ha azt akarná mondani, hogy "mindent megmarkolok!" majd nyitott tenyérrel hal meg mondván: "mindent itt hagyok, mindent elengedek...".
Szégyelve magamat neveltek ki az előítéleteimből, buta feltételezéseimből, "elvárásaimból" azok az emberek akik "látszólag" különbözőek voltak, mint én, "pogányabbak", "jobban bűnösnek látszóak, mint én" és mégis a lelkük mélyén ők szerettek-szeretnek, ők azok,akikkel megértjük egymást, mert merünk őszintén beszélni. Azért írom ezt, mert nem tudok, nem fogok és nem is akarok vitatkozni, mert én sem tudom, hogy a fény és a sötétség pontosan hogy van jelen, hogy működik az ember életében. Én is benne vagyok nyakig, vagy néha picit mélyebben. Máté Péter - Éjszakák és nappalok dalszövege jut az eszembe. Van, hogy "sötétségben élek én"... Ezt a dalt is lehet az élet több féle területére "alkalmazni". Lehet szerelmes dalként is hallgatni, de lehet úgy is, hogy az ember az élet dolgaira "húzza rá". Legvégül csak az marad meg az emberenek, amikor szeretett és szeretve volt.
Csak picit szeretnék Veled - nem is vitatkozni, hanem - együtt gondolkodni. Van egy olyan sötétség, ami elkerülhetetlen. A HALÁL. Meg fogok halni! Meg fogsz halni! Péter is, Nóri is, meg mindannyian, akik most itt vagyunk és együtt vagyunk, meg fogunk halni. Ez is egy sötétsége az életnek. Több haldoklónak álltam a halálos ágyánál - a mesterségem címere okán. Volt, akikhez már csak akkor mertek hívni, amikor már nem lehetett velük "mit kezdeni", csak a "plébánosúr" megtette, amit kellett-lehetett. Voltak olyanok, akikkel lehetett beszélgetni is, a szentségek kiszolgáltatása előtt, után. Anyám haldoklásánál is ott voltam. Nem egyszerű a halál sötétségével szembe nézni. Lehet, hogy a megfoganás és az anyaméh sötétségéből születünk a napvilágra, de ott van a másik "anyaméh" a föld anyaméhe, sötétsége, a halál, ami hitünk, a Te és az én hitem, meg minden vagy a legtöbb kereső ember hite szerint megszül minket az örök vagy a túlvilági Világosságra. Ezt a túlvilágot nevezheted bármilyen vallás, -izmus megfelelő szakkifejezése szerint. Lehet, hogy a vallások és az -izmusok képviselői egymással ellentétes véleményen is lehetnek, de a valóság fog mindenkivel megtörténni. Vágyom rá, hogy azokkal, akiket szeretek valamiféle módon együtt létezzek a halálom, halálunk után, ha ez lehetséges. Egy embert láttam, akinek az arcából őszinte hinni nemtudást, hinniképtelenséget láttam. Jancsó Miklós filmrendező volt, akivel, ha lehetett volna, szerettem volna elbeszélgetni. Kíváncsi lettem volna az Ő véleményére, meglátására. Hálás vagyok, megtanultam - picit szégyenkezve is - hálásnak lenni azonak az embereknek, akik el mondják nekem azt, amiben ŐK HISZNEK. Nem azt, amit nekem, a papnak illik mondani, vagy eseteg amit ők gondolnak, hogy én hallani szeretnék. Köszönöm Neked, hogy Te is le írtad azt, ahogy Te látod!
Vince
Kedves Vince!
Köszönöm, hogy megosztottad velem gondolataidat. A jó történetet a halászokról és a püspökről akár én is írhattam volna. Anthony de Mello gondolatainak mondanivalója hozzám is közel állnak. Sok hozzáfűznivalóm ébredt a többi gondolataidat olvasva, örömmel megosztom Veled, ha érdekel, de nem szeretném terhelni velük e fórumot.
Olvasatomban az a folyamat, amelyet a leveled végén halálnak nevezel, az emberi létforma következő fázisának, az inkarnációt követő diszkarnációnak az indítója. Ez visszatérő része az ember útjának a sötétségből a fénybe. Ráadásul az ember által megszerezhető igazi érték az ember életében éppen az, amelyet ennek során nem veszít el, hanem magával viszi a „hátizsákjában”, amely „hátizsák” tartalmának minden „darabjáért” maga dolgozott meg, semmit nem kapott „ajándékba”, amely „hátizsákot” magával hoz minden újraszületésekor. Már csecsemőkorban megmutatkozó különbözőségünk egyik oka éppen e „hátizsákban”, a „hátizsák” „nagyságában”, a benne magunkkal hozott „kincsek” minőségében, mennyiségében rejlik.
Sándor
Kolostorában egy reggel megkérdezték a szerzetesek Lin-csi apátot.
- Mondd, apát! Fontos nekünk a buddhaság?
- Fontos.
- De miért?
- Mert nincs más - felelt egykedvűen az apát, s bár a szerzetesek várakozva néztek rá, nem fejtette ki
válaszát.
- Semmi más? - kérdezték hát bizonytalanul.
- Semmi más - felelt Lin-csi kurtán.
- Úgy gondoltuk az esti beszélgetésünk után, hogy mégis lenne más választás. Hiszen nem kell az
embereknek sok: szerény munka, csendes élet, család. Ünnepek, vidámság, kirándulás. Aztán megint dolgos
napok és semmi gondolkodás. Hogy ne hiányozzon a buddhaság. Hogy soha ne is gondoljanak rá - vallott
esti gondolataikról az egyik szerzetes.
- Este könnyű ilyet kigondolni, szerzetesek - kezdte az apát. - Este egy kicsit véget ér a világ, nincs már
szükség rád. Reggelig béke, alvás, álmodozás. Reggel aztán indulás! Jól képzeltétek a folytatást: szerény
munka, csendes élet, család, ünnepek, vidámság, kirándulás. Dolgos napok egymás után, és semmi
gondolkodás. Aztán megint dolgos napok, megint semmi gondolkodás. Hosszú éveken át. Nincs megingás,
nincs változás, s bár tilos a gondolkodás, egyszer mégiscsak rádöbbensz, hogy a végén mi vár rád. (Csak
veszíthetsz, bármit csinálsz.) Egyre többször gondolsz rá, egyre közelebb kerülsz hozzá, és akkor már
elkelne egy kis buddhaság. Aztán egyre több buddhaság. Hát így van kitalálva, szerzetesek, a világ! Akkor is
elvesz, amikor ad, és te akkor is adsz, amikor kapsz. Ezért kell az embereknek a vigasztalás. Ezért van a
buddhaság, ezért van a Tanítás! - szólt Lin-csi apát, és sietősen elindult kifelé a csarnokból.
- Micsoda?! A Tanítás pusztán vigasztalás, apát? - kérdezte még Lin-csit az egyik szerzetes, a többi
megkövülten állt.
- Mi lenne más? - kérdezett vissza Lin-csi flegmán, s még sietősebbre vette a dolgát. Odakint aztán megállt,
végignézett kolostorán, majd sétált egyet a Huo-to folyó partján. Ő maga is megdöbbent a helyzet
súlyosságán.
(Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, Közreadja: Sári László, Magyar Könyvklub, 80. beszélgetés)