Hányféle módon nem szabad ölni? És mikor muszáj?

Gondolatok az ötödik parancsolat kapcsán
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

1. Hányféle módon nem szabad ölni? Sokan úgy vélekednek az ötödik parancsolatról, hogy elég világosan érthető az, hogy mit tilt meg. Ne ölj! Ennél rövidebb és világosabb értelmű parancsolat nem is létezik. Azon persze már el lehet kezdeni alaposan gondolkodni, hogy mi a mondat tárgya. MIT ne öljünk meg? Csak és kizárólag embert, avagy állatot se? Növényt se? És aki úgy konkrétan, a két kezével nem öl meg semmit, csak éppen túlzottan sokat fogyaszt, és ezzel a Föld egészét öli meg??? Jézus arra tanít bennünket, hogy aki haragszik a társára, az is öl (Mt 5,21-22; 1Jn 3,15). Szavakkal is lehet ölni. A szeretet megvonása olyan gyilkosság, amely a lelket öli meg szép lassan, hosszú távon. A mások felett való ítélkezés, a kiközösítés, a levegőnek néző, a lesajnáló, a gúnyos tekintet mind-mind gyilkolni tud. Az apránként, csendben való gyilkolászás semmivel sem kevésbé gonosz, mint a véres tett. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

 

2. Kit ölünk meg akkor, amikor képtelenek vagyunk a megbocsátásra? A neheztelés, a megbántottság is gyilkosság, mert megszakítja azt a szeretet-láncolatot, amely a Szentháromság bensőséges szeretetébe kapcsolja be az egész teremtést. A Bárányt, Isten Bárányát, Jézust magát öljük meg, amikor képtelenek vagyunk befogadni és továbbadni azt a szeretetlavinát, amely éppen Jézusból árad felénk. Ezzel azonban saját magunkat is megöljük, mert mi magunk zárjuk el magunkat az örök élettől. Jézus jelenlétében nincsen helye a megbocsátás hiányának. A megbocsátásra való képtelenség egy olyan rögöt képez bennünk, amely nem engedi Jézusnak, hogy átvegye az uralmat a lelkünk mélyén. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

 

3. Mi az, amit meg kell ölnünk? A fentiekből sokan azt a tanulságot vonják le, hogy az a jó keresztény, aki szelíd, békés és a légynek sem képes ártani. Ez egy nagy tévedés. Létezik olyasvalami, amivel szemben a keresztény embernek kíméletlennek, gyilkosnak kell lennie. Ez nem más, mint a saját, Jézus-nélküli önmagunk. "Ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit a Lélek által megöldöklitek, éltek." (Róm 8,13) Jézus lelke nem tűr a szívünkben társbérletet. A bennünk megéledő Jézus maga űzi ki ostorral a régi lelkünknek azt a maradékát, amely ellenáll neki. Hagyjuk, hogy így legyen! Sőt, ne csak hagyjuk, hanem várjuk és segítsük is. Így teremtődik meg bennünk magunkban Isten Országa (Lk 17,21). (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

 


 

Bevezetés. Ennek a félévnek az írásai a tízparancsolatról szólnak. Az első parancsolat kapcsán ("Én vagyok az Úr, a Te Istened. Ne legyen más Istened!") a keresztény identitásról írtam. A második és harmadik parancsolat („Ne vedd hiába Istened nevét! Szenteld meg az ünnepnapot!”) értelmezése során Isten valódi tiszteletének a fogalmát jártam körül. A negyedik parancsolat („Tiszteld atyádat és anyádat”!) kapcsán arra is választ kerestem, hogy mitől lesz egy beszélgetés meghatározó valakinek az életében? A válasz kulcsfontosságú fogalma a másik (így például: a szüleink) tiszteletére való nyitottság. Az ötödik parancsolat ("Ne ölj!") átgondolásakor megmutatom, hogy milyen sokféleképpen lehet ölni a mindennapokban, és hogy kit ölünk meg akkor, amikor képtelenek vagyunk a megbocsátásra. Azt is átgondolom, hogy mit muszáj megölnünk ahhoz, hogy képesek legyünk Jézust befogadni.

 

1. Hányféle módon nem szabad ölni?

 

Sokan úgy vélekednek az ötödik parancsolatról, hogy elég világosan érthető az, hogy mit tilt meg. Ne ölj! Ennél rövidebb és világosabb értelmű parancsolat nem is létezik. Azon persze már el lehet kezdeni alaposan gondolkodni, hogy mi a mondat tárgya. MIT ne öljünk meg? Csak és kizárólag embert, avagy állatot se? Növényt se? És aki úgy konkrétan, a két kezével nem öl meg semmit, csak éppen túlzottan sokat fogyaszt, és ezzel a Föld egészét öli meg??? Ugye milyen kényelmes azt mondani, kedves testvéreim, hogy mi, mi ugyan aztán nem ölünk! Hát dehogynem! Természetgyilkosok vagyunk valamennyien...

 

 

És a történetnek itt még messze nincsen vége... Fel lehet ugyanis azt a kérdést is tenni, hogy hányféle módon lehet ölni? Jézus arra tanít bennünket, hogy aki haragszik a társára, az is öl (Mt 5,21-22; 1Jn 3,15). Szavakkal is lehet ölni (Jk 3; Mt 15,18-19), nem csak fegyverrel. A rágalmazás egy egész közösséget mérgez meg. A szeretet megvonása olyan gyilkosság, amely a lelket öli meg szép lassan, hosszú távon. A mások felett való ítélkezés, a kiközösítés, a levegőnek néző, a lesajnáló, a gúnyos tekintet mind-mind gyilkolni tud. Az apránként, csendben való gyilkolászás semmivel sem kevésbé gonosz, mint a véres tett. Nincsen a gonoszság kreativitásának megálljt parancsoló határa, csak egyetlen egy: Jézus maga.

 


 

2. Kit ölünk meg akkor, amikor képtelenek vagyunk a megbocsátásra?

 

"A 'Ne ölj!' arra szólít fel, hogy szeress!"
(Ferenc pápa 2018. október 17)

 

Gyilkosságot tehát a nap bármely szakában, ezerféle módon el tudunk követni – és el is követünk... A neheztelés, a megbántottság is gyilkosság, mert megszakítja azt a szeretet-láncolatot, amely a Szentháromság bensőséges szeretetébe kapcsolja be az egész teremtést. A Bárányt, Isten Bárányát, Jézust magát öljük meg, amikor képtelenek vagyunk befogadni és továbbadni azt a szeretetlavinát, amely éppen Jézusból árad felénk. Ezzel azonban saját magunkat is megöljük, mert mi magunk zárjuk el magunkat az Örök Élettől. Jézus csak akkor jut életre bennünk, ha nem utasítjuk vissza. Ha elzárkózunk Jézustól, azzal éppen mi magunk vertünk bele (és saját magunkba) egy újabb szöget. Jézus befogadása azonban tisztaságot feltételez, és egyben teremt. Jézus jelenlétében nincsen helye a megbocsátás hiányának. A megbocsátásra való képtelenség egy olyan rögöt képez bennünk, amely nem engedi Jézusnak, hogy átvegye az uralmat a lelkünk mélyén. Ezért mondatja ki velünk Jézus a közös mennyei Atyánkhoz intézett imádságban, hogy "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" (Mt 6,12), és ezért fűzi hozzá Jézus az imádsághoz az egyetlen külön magyarázatként ugyanezt még egyszer (Mt 6,14-15). Vegyük észre, hogy a kegyelemnek és az Örök Életnek a megbocsátásra való képesség az egyetlen olyan feltétele, amely nem nyilvánvaló.

 


 

3. Mi az, amit meg kell ölnünk?

 

A fentiekből sokan azt a tanulságot vonják le, hogy az a jó keresztény, aki szelíd, békés és a légynek sem képes ártani. Mindent megbocsát, az ellenségeit is szereti, nem száll szembe a gonosz emberrel (Mt 5,39). Csak szeretet van benne, mintegy feloldódott a szeretetben. Mindez nagy tévedés. Jézus nem arra adott nekünk példát, hogy egy szeretetóceánban lubickoljunk. Jézus a helyére gyógyította az Őt elfogó egyik szolga Péter apostol által levágott jobb fülét (Lk 22,51), és imádkozott az Őt keresztre feszítő emberekért (Lk 23,34). Ugyanez a Jézus azonban ostorral verte ki azokat, akik piaci vásárt csináltak az Atya templomából (Jn 2,15), és pontosan ugyanazzal a "bolondok" (Μωρέ) szóval illette a farizeusokat (Mt 23,17a), amelyről korábban Ő maga mondta, hogyha valaki a társára használja, akkor méltó a gyehenna tüzére (Mt 5,22b). Létezik olyasvalami, amivel szemben a keresztény embernek kíméletlennek, gyilkosnak kell lennie. Ez nem más, mint a saját, Jézus-nélküli önmaga. Jézus mondja: Aki nem gyűlöli meg a saját lelkét, az nem lehet az én tanítványom (Lk 14,26). Pál apostol így ír erről: "Ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit a Lélek által megöldöklitek, éltek." (Róm 8,13) Mindannyiunkban ott él egy Káin. Őt kell lemészárolnunk, minden egyes nap újra és újra. Saját magunk azonban erre képtelenek vagyunk. Ezt csak Jézus tudja megtenni bennünk. De van egy igen-igen jó hírem: Jézus lelke nem tűr a szívünkben társbérletet. Nincs olyan "vasárnapi Jézushit", ami a hétköznapokon nem érvényes. Jézus csak egészben van. Fél-Jézust nem lehet befogadni. A bennünk megéledő Jézus maga űzi ki ostorral a régi lelkünknek azt a maradékát, amely ellenáll neki. Hagyjuk, hogy így legyen! Sőt, ne csak hagyjuk, hanem várjuk és segítsük is. Így teremtődik meg bennünk magunkban Isten Országa (Lk 17,21). Ámen.

 

 

Fő témakörök: 

Témakörök: 

Hozzászólások

Sokat mond, hogy Jézus szajhákért, vámosokért, "köztörvényes" bűnözőket váltott meg az életében és a farizeusokat csak elrettentő példaként hozzta fel. Megbánáshoz kell egy csomó szégyenérzet. A szégyenteleneket nem lehet megváltani. Remélem gyakran fogom magam szégyelni.

Köszönöm "salmon" hozzászólását. A megbánás az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, amely a lelkiismeretünkkel, Istennek a Szentlélek által belénk kölcsönzött (igen töredékes és esetleges, de növekedni képes) lenyomatával áll szoros összefüggésben. A szégyellés ebből következik, és nagy erő a jóra vezető úton, hiszen visszatart minket a megbánt dolog megismétlésétől. A szégyenérzetet azonban feloldja a kegyelem. Ennek a Jézus áldozata árán való feloldozásnak a megérzését kívánom minden Olvasónak!

Érdemes meggondolni, hogy a farizeusokat "csak elrettentő példaként" felhozó Jézus nagyon barátságosan elbeszélgetett az Őt este, titokban felkereső farizeus Nikodémus-szal (Jn 3,1-21), és neki mondta el az evangélium legtömörebb summázatát: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen". Ez a Nikodémus lesz az, aki Jézus halála után arimátiai Józseffel eltemeti Jézust több mint harminc kiló aloéból és mirrhából készült kenetet hozva a temetéshez (Jn 19,39). Isten, és egyszülött Fia nem személyválogatóak. Mindenkinek, egész életében nyitva áll a kegyelem kapuja, akármit is csinált korábban. A bűn megérzése, a megbánás mind-mind kinyitják ezt a kaput.