Mitől lesz meghatározó egy beszélgetés?

Gondolatok a negyedik parancsolat kapcsán
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

1. Hányféleképp tudjuk nem tisztelni a szüleinket? A 3 és 5 éves korunk közötti dackorszakban döbbenünk először rá arra, hogy mi saját magunk önállóan is létezünk. A 11-14 éves kiskamasz korban jön el az önállósodás második fázisa, a szülői mintákról való leválás kezdete. A kamaszkor végén kezdjük magunknak is megfogalmazni azokat a szülői mintákat, amelyeket hibásnak tartunk, és nem akarunk követni. Az élet-közepi válság idején kezd megfordulni a helyzet: a korábbi szülő lesz a gyerek, és a korábbi gyerek lesz a szülő. Jézus a nagy parancsolatként az Isten és a felebarátunk iránti szeretetet emelte ki (Mt 22,37-39), és nem a tiszteletet. Az a szeretet, amelyik nem álságos önszeretet, tiszteletet szül, mert a másikat olyannak szereti, amilyen, és nem annak a vágyképnek, aminek mi szeretnénk, hogy legyen. Szeressük hát szüleinket (és erre mindig van új lehetőségünk, akkor is, ha már nincsenek velünk!), és akkor hosszú életűek leszünk a földön. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

 

2. A szeretetből fakadó tisztelet gyümölcsei: hogyan alakul ki egy meghatározó beszélgetés az életünkben? A feltételmentes szeretet egy állandó nyitottságot ébreszt bennünk arra, hogy a teremtés milyen új formájával ismerkedhetünk meg a következő pillanatban. Ez a szeretetteljes nyitottság tulajdonképpen már tisztelet. Mindegyikünk vissza tud emlékezni egy, vagy néhány olyan beszélgetésre, amely meghatározónak bizonyult az életében. A meghatározó beszélgetések elképesztően sokfélék lehetnek. Miért? Mert ezekben a beszélgetésekben nem ketten, hanem hárman vannak jelen. A harmadik a Szent Lélek, Jézus Urunk és az Atya mindent látó és mindent elrendező, hatalmas szeretete. Ezért lesz a beszélgetés olyan képtelenül sokféle. Az Atya a legképtelenebb módokon adja tudtunkra életünk legfontosabb üzeneteit – mert nagyon jól tudja, hogy éppen annak az embernek, éppen abban a pillanatban éppen milyen képtelenül sajátos módon kell "tálalni" a fontos élet-üzenetet, hogy képes legyen befogadni azt. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

 

3. Hogyan tudjuk betölteni a negyedik parancsolatot? Egy meghatározó beszélgetésben az a meghatározó, hogy mi a legcsekélyebb mértékben sem határozunk meg semmit a beszélgetés során, hanem Isten határoz meg mindent. Azaz ha meghatározó beszélgetéseket szeretnénk a saját életünkben, akkor először is alázatot kell tanulnunk. Ha képesek vagyunk befogadni Jézus minket megtisztító kegyelmét, akkor közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy torzításmentesebben jelenítsük meg Jézus arcát a világban. Ha mindez elkezdett formálódni bennünk, akkor elkezdjük azt érezni, hogy nem vágyunk már a felesleges szóra. Csak Isten igéjére vágyunk már, és arra, hogy ezt átadhassuk másoknak. Így válik szép lassan MINDEN beszélgetés bennünk és körülöttünk meghatározó beszélgetéssé. Az is, ami szülőként, és az is, amit gyermekként folytatunk – bárkivel. Mert a kettő valahol egy és ugyanaz: Jézus. Jézusban egyesülünk a saját szüleinkkel – és a gyermekeinkkel is. Urunk kegyelméből így tölthetjük be és tehetjük teljessé Isten negyedik parancsolatát: tiszteld atyádat és anyádat! (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

 


 

Bevezetés. Ennek a félévnek az írásai a tízparancsolatról szólnak. Az első parancsolat kapcsán ("Én vagyok az Úr, a Te Istened. Ne legyen más Istened!") a keresztény identitásról írtam. A második és harmadik parancsolat („Ne vedd hiába Istened nevét! Szenteld meg az ünnepnapot!”) értelmezése során Isten valódi tiszteletének a fogalmát jártam körül. A negyedik parancsolat („Tiszteld atyádat és anyádat”!) kapcsán arra is választ kerestem, hogy mitől lesz egy beszélgetés meghatározó valakinek az életében? A válasz kulcsfontosságú fogalma a másik (így például: a szüleink) tiszteletére való nyitottság. Az ötödik parancsolat ("Ne ölj!") átgondolásakor megmutattam, hogy milyen sokféleképpen lehet ölni a mindennapokban, és hogy kit ölünk meg akkor, amikor képtelenek vagyunk a megbocsátásra. Azt is átgondoltam, hogy mit muszáj megölnünk ahhoz, hogy képesek legyünk Jézust befogadni. A hatodik parancsolat ("Ne paráználkodj!") kapcsán arra keresek választ, hogy hogyan kerülhetjük el a paráznaságot és mit jelent a tisztaság, mint életállapot?

 

1. Hányféleképp tudjuk nem tisztelni a szüleinket?

 

A kis emberke kialakulásának 3. és 5. éve közé szokott esni a dackorszak. Itt döbben először rá arra, hogy ő saját maga önállóan is létezik. Az – „Én akarom befűzni a cipőmet!” Nagyszerű! Próbáld meg, segítek! „Nem akarom, hogy segíts!” – kissé idegölő párbeszédei nem azt mutatják, hogy a gyerek ne akarna függeni a szüleitől, csak azt, hogy állandóan kijjebb és kijjebb feszíti az önállósága határait. A 11-14 éves kiskamasz korban jön el az önállósodás második fázisa, a szülői mintákról való leválás kezdete. Az ajtók rácsapkodása a szülőkre nem azt mutatja, hogy a gyerek megutálta a szüleit, hanem azt, hogy immár nemcsak a végrehajtásban, hanem a tervezésben is önálló utakat keres, de ebben még igencsak bizonytalan. A kamaszkor végén kezdjük magunknak is megfogalmazni azokat a szülői mintákat, amelyeket hibásnak tartunk, és nem akarunk követni. Mindig maradnak azonban a szüleinktől olyan minták ránk, amelyek gazdagságát egész életünkben kincsként forgatjuk. Ezeknek az örömével kell felülírni a néhány nem kívánt minta keserűségét. Az élet-közepi válság idején kezd megfordulni a helyzet: a korábbi szülő lesz a gyerek, és a korábbi gyerek lesz a szülő. A szeretve tisztelt példakép csecsemővé válását sokan nagyon nehezen élik meg, a halál elszakadásának traumájáról nem is beszélve. Pedig a szüleink életének szeretetteljes végig-kísérése nagyszerűen fel tud készíteni bennünket a saját életünk végének a szeretetből fakadó méltósággal való megélésére – a testünk funkció-vesztéséből következő méltatlan helyzetek ellenére. Nagyon nehezen megbocsátható magunknak az, ha valamelyik szülőnk eltávozása után döbbenünk arra rá, hogy nem mondtuk neki el (vagy nem mondtuk el elégszer), hogy mennyire szerettük. De a feltámadás reménye még ilyenkor is közös jó hír, evangélium.

 

Jézus a nagy parancsolatként az Isten és a felebarátunk iránti szeretetet emelte ki (Mt 22,37-39), és nem a tiszteletet. „E két parancsolattól függ az egész törvény” – mondta Jézus (Mt 22,40). Az a szeretet, amelyik nem álságos önszeretet, tiszteletet szül, mert a másikat olyannak szereti, amilyen, és nem annak a vágyképnek, aminek mi szeretnénk, hogy legyen. A tisztelet nem okvetlenül szül azonban szeretetet. Szeressük hát szüleinket (és erre mindig van új lehetőségünk, akkor is, ha már nincsenek velünk!), és akkor hosszú életűek leszünk a földön. Még akkor is hosszú életünk lesz, ha életünk rövidre szabatik, mert a tartalmas élet valódi hossza sokkal nagyobb.

 


 

2. A szeretetből fakadó tisztelet gyümölcsei: hogyan alakul ki egy meghatározó beszélgetés az életünkben?

 

A legtöbb szeretet feltételekkel terhes szeretet. Csak akkor szeretem, ha…, csak azt szeretem benne, hogy… stb. A feltételmentes szeretet nem saját magamból indul ki, és az én elvárásaim mentén szeret valakit, avagy sem, hanem feltétel mentesen szeret valamit azért, mert Isten teremtménye. A feltételmentes szeretet egy állandó nyitottságot ébreszt bennünk arra, hogy a teremtés milyen új formájával ismerkedhetünk meg a következő pillanatban. Akkor is, ha ez jó, és akkor is, ha ezt mi „rossz”-nak gondoljuk. Mert „azoknak, akik az Istent szeretik, minden a javukra van.” (Róm 8,28b) Ez a szeretetteljes nyitottság tulajdonképpen már tisztelet. Hadd hozzak egy fontos példát a szeretetből fakadó tisztelet gyümölcseire. Mindegyikünk vissza tud emlékezni egy, vagy néhány olyan beszélgetésre, amely meghatározónak bizonyult az életében (vagy a beszélgető partner mondta ezt később saját magáról).

 

Milyen egy meghatározó beszélgetés? A meghatározó beszélgetésre a legtöbbször a lehető legváratlanabb helyen, a lehető legváratlanabb körülmények között, minden előzetes felkészülés nélkül kerül sor. A beszélgető partnerek könnyen lehet, hogy abban a pillanatban látták egymást először. A beszélgetést semmi különös "helyzet" nem indokolja, éppen ellenkezőleg: a beszélgetés maga teremt meg egy olyan különös helyzetet, amelynek azelőtt egyik beszélgető partner sem volt tudatában. Nagyon sokszor a "meghatározó beszélgetésről" csak hetek, hónapok, avagy évek múlva derül ki, hogy meghatározó volt, mert a beszélgetés igazi üzenete hetekig, hónapokig, évekig érlelődik valakiben addig, amíg gyümölcsöt terem. Hogy szinte mindent romba döntsek abból, amit egy meghatározó beszélgetéssel kapcsolatban el szoktunk várni, hadd tegyem még azt is hozzá, hogy nagyon sokszor a meghatározó beszélgetés igen rövid. Lehet akár csak öt perc. Lehet akár csak kettő. Lehet egyetlen mondat is. (Vannak persze olyan meghatározó beszélgetések is, amelyek tökéletesen megfelelnek a „komoly” és „tervezett” meghatározó beszélgetésekről bennünk élő sztereotípiának és elvárásoknak.)

 

Miért ilyen sokféle egy meghatározó beszélgetés? A meghatározó beszélgetés azért ilyen megdöbbentően sokféle, mert a meghatározó beszélgetésnek nem az a lényege, hogy ki beszélget kivel, sem nem az, hogy hol beszélgetnek, sem nem az, hogy miről beszélgetnek, és még csak az sem, hogy mennyit és milyen felkészülten beszélgetnek. Hát akkor mi a lényeg?! Az, hogy a meghatározó beszélgetésben nem ketten, hanem hárman vannak jelen. A harmadik a Szent Lélek, Jézus Urunk és az Atya mindent látó és mindent elrendező, hatalmas szeretete. Ezért lesz a beszélgetés olyan képtelenül sokféle. Mert "A szél arra fúj, amerre akar, hallod zúgását, de nem tudod honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született." (Jn 3,8) A meghatározó beszélgetésekben Isten végtelen mindenhatósága, teremtetlen energiáinak végtelen kreativitása és – igen! – Isten minket szerető óriási humora nyilvánul meg. Ezért van az, hogy az Atya a legképtelenebb módokon adja tudtunkra életünk legfontosabb üzeneteit – mert nagyon jól tudja, hogy éppen annak az embernek, éppen abban a pillanatban éppen milyen képtelenül sajátos módon kell "tálalni" a fontos élet-üzenetet, hogy képes legyen befogadni azt. Isten végtelen hosszútűrése és szeretete nyilvánul meg abban, hogy nem úgy formálja az üzenetet, ahogyan Ő érti, mert akkor mi, botrányosan bűnös és törpe teremtmények soha nem értenénk meg, hanem úgy készíti el az üzenetét nekünk, ahogyan az anya adja csecsemő-gyermeke szájába a hamisítatlan tejet. (Ávilai Szent Teréz gyönyörűséges leírása szerint az ima egy mély módjában Isten üzenete már nem is úgy érkezik, mint az az anyatej, amelyet már szopni sem kell, csak nyelni, hanem úgy, hogy Isten még ennyi erőfeszítést sem kérve, rögtön a hasunk közepébe teszi bele a tejet, azaz a lelkünkbe lépve úgy változtat meg bennünk valami lényegeset, hogy semmilyen erőfeszítést nem tettünk érte. Ez az a meghatározó beszélgetés, amelyben egyetlen szó sem hangzott el... Álljunk itt meg az olvasásban, és gondolkodjunk el ezen! Kérjük, hogy Isten lépjen be a lelkünkbe, és állítson ott helyre valamit. Bármit. Mert ennél nagyobb jó minket nem érhet. Ámen.)

 


 

3. Hogyan tudjuk betölteni a negyedik parancsolatot?

 

"Isten gyújtott világosságot szívünkben,
hogy felragyogjon előttünk dicsőségének ismerete a Krisztus arcán."
(2Kor 4,6)

 

Kezdjük el a kérdésre a választ a meghatározó beszélgetés lényegének a meghatározásával. A meghatározó beszélgetésben az a meghatározó, hogy mi a legcsekélyebb mértékben sem határozunk meg semmit a beszélgetés során, hanem Isten határoz meg mindent. Azaz ha meghatározó beszélgetéseket szeretnénk a saját életünkben, akkor először is alázatot kell tanulnunk. Alázatot arra, hogy felismerjük, kételkedés nélkül elfogadjuk, és végrehajtsuk Isten akaratát. Egyetlen dologra van tehát szükség egy meghatározó beszélgetésben. Az Atya akaratának torzításmentes tükrözésére. Hogyan tudunk torzításmentesen tükrözni? Sehogyan... Bűneink nem engedik ezt. De ha képesek vagyunk befogadni Jézus minket megtisztító kegyelmét, akkor közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy torzításmentesebben jelenítsük meg Jézus arcát a világban. Mi kell mindehhez? Nyitottság mindenre, ami Jézus; mindenre, ami Isten szeretete a világban. Indíttatás a jóra, vágy arra, hogy Jézus éljen bennünk – folyamatosan. Ez az, ami kialakítja bennünk a szegénységet, azaz azt, hogy a legtöbb beszélgetésből mi magunk kevesebbel menjünk el, mint ahogy oda megérkeztünk. Azt, amit a beszélgetés során a másiknak átadtunk, bőséggel kipótolja bennünk Jézus maga. Ha mindez (Jézus önátadó, megváltó kegyelme folytán) elkezdett formálódni bennünk, akkor elkezdjük azt érezni, hogy nem vágyunk már a felesleges szóra. Csak Isten igéjére vágyunk már, és arra, hogy ezt átadhassuk másoknak. Így válik szép lassan MINDEN beszélgetés bennünk és körülöttünk meghatározó beszélgetéssé. Az is, amit szülőként, és az is, amit gyermekként folytatunk – bárkivel. Mert a kettő valahol egy és ugyanaz: Jézus. Jézusban egyesülünk a saját szüleinkkel – és a gyermekeinkkel is. Urunk kegyelméből így tölthetjük be és tehetjük teljessé Isten negyedik parancsolatát: tiszteld atyádat és anyádat!

 

Az írás a meghatározó beszélgetéssel kapcsolatos gondolatai az Evangélikus Hittudományi Egyetem Hallgatói Önkormányzatának "Leckekönyv" újságjában jelentek meg (2019. nyár, 5-10 old.).

 

Fő témakörök: 

Témakörök: