1. Életek, amelyekbe "nem fér be" az ima. Ebben a részben két ember monológját írom le: az egyik nagyon szegény, a másik nagyon gazdag. A két monológ vége azonos: Megvan nekem a magam baja. Hagyjanak engem békén olyan világokkal, amelyről nem is tudok. Bőven elég a számomra ez a világ. (Aki erről többet szeretne olvasni, kérem olvassa el a blogbejegyzést itt.)
2. A saját magunkhoz mondott imák. Az ima nagyon sokak számára a... a.) monológ; b.) megnyugvás; c.) panasz; d.) megoldás; e.) kötelezettség, szerep; f.) üdvözülés. "Még a rosszul elmondott ima is sokkal jobb, mint a nem elmondott ima." (Ávilai Szent Teréz) (Aki erről többet szeretne olvasni, kérem olvassa el a blogbejegyzést itt.)
3. A valódi ima ezer arca: Az Istenkapcsolat gyönyörűséges útjai. A valódi ima az Ajándékozót keresi, és nem az ajándékot. A valódi ima az Isten bennünk élő teljességére figyelő Csend. A valódi ima nem rólunk szól. Isten szeretetét, Isten igazságát, Isten akaratát hívja és várja a szívünk közepébe. A valódi imában elhallgattatjuk saját magunkat azért, hogy Isten betölthessen minket. A valódi ima nem csökkenti, hanem kirobbanóan megnöveli a szabadságunkat. Csak törpeségünk és méltatlanságunk teljes tudatában lehetünk képesek befogadni magunkba azt a kegyelmet, amely megszabadít minket a törpeségünktől és a méltatlanságunktól. A valódi imának ezer arca van. A valódi ima – az életünk egésze maga. A valódi ima nem az időben él. A valódi ima óriási erő, amely újra kinyitja Paradicsom kapuját, és beemeli Isten újjáteremtő kezét a mi és embertársaink életébe. (Aki erről többet szeretne olvasni, kérem olvassa el a blogbejegyzést itt.)
1. Életek, amelyekbe "nem fér be" az ima
Ebben a kegyetlen és egyenlőtlen korban én álmodni sem tudok mindarról a jólétről, amelyet másoknak készen adtak. Minden energiámat felemészti, hogy megszerezzem a legfontosabbakat saját magamnak és legalább azoknak, akik közvetlenül rám vannak bízva. Felelős vagyok értük. Kétségbeesetten kutatok a lehetőségek után, de valahogy kicsúsznak a kezeim közül. Közben egyre jobban szorít a szűkség. A felelősségek és kötelezettségek egyre inkább körbezárnak. Senki sem segít. Elmennek mellettünk. Ránk sem néznek. Sőt: fenyegetnek. Engem és a szeretteimet is. Rettegünk. Menekülnénk, de nem tudunk. Nem hagynak. Képtelenekké is váltunk rá. Félek attól, hogy egy idő után belefásulok a küzdelembe. De még több erőfeszítés kellene, hogy megmaradjunk. Pihennem kellene. De nem jut rá sem időm, sem lehetőségem. Megvan nekem a magam baja. Hagyjanak engem békén olyan világokkal, amelyről nem is tudok. Bőven elég a számomra ez a világ, amelyben sajnos élnem kell.
Ebben a rohanó korban nagyon sok mindenre nem jut időm. Felelős vagyok másokért. Az életem már megtelt azzal a rengeteg dologgal, amelyekre az egyre bővülő kapcsolatrendszerem kötelez engem. Rengeteg az input. Rengeteg az információ. Rengeteg elvárásnak kell megfelelnem. Ha nem lépek azonnal, lemaradok. Közben egyre több mindenem lesz. Amit már megszereztem, az újabb felelősséget és újabb kötelezettségeket ró rám. Az új élmények, új kapcsolatok és új tárgyak tömkelegében elfásultam. Kiégtem. Pihennem kellene. Használni is akarom már végre mindazt, amit megszereztem. Annyi szállal kötődöm ehhez a világhoz már, ami bőven elég. Túl sok is. Megvan nekem a magam baja. Hagyjanak engem békén olyan világokkal, amelyről nem is tudok. Bőven elég a számomra az is, amiről tudom kell.
2. A saját magunkhoz mondott imák
"akad olyan ember, aki Istennek szinte előírja
a segítség célját, módját, rendjét, idejét és mértékét.
Akadnak emberek, akik előterjesztik, hogy a saját akaratuk
alapján hogy segítsen rajtuk, és ha nem ilyenformán segít rajtuk,
akkor kétségbeesnek, és ha találnak valahol,
akkor máshol keresnek segítséget."
(Luther Márton: A hatodik bűnbánati zsoltár, 1517)
Az ima nagyon sokak számára monológ. Végre egy hely, ahol összefoglalhatom a gondolataimat. Végre egy hely, ahol nem kell vigyáznom arra, hogy mások mit gondolnak arról, amit én mondok. Végre egy hely, ahol őszinte lehetek. Végre egy hely, ahol egyedül vagyok.
Az ima nagyon sokak számára a megnyugvás. Végre valami, ami ismétlődik az életemben, ami biztonságos, megszokott, otthonos. Végre valami, amit én rendeztem be magamnak. Végre egy hely, ahol megnyugodhatok.
Az ima nagyon sokak számára a panasz. Végre egy hely, ahol elmondhatom azt, ami bánt. Végre egy hely, ahol kipanaszkodhatom magam. Végre egy hely, ahol nem szakítanak félbe. Végre egy hely, ahol elég idő jut énrám. Végre egy hely, ahol meghallgatnak.
Az ima nagyon sokak számára a megoldás. Végre egy hely, ahol megfogalmazhatom a vágyaimat. Végre egy hely, ahol elmondhatom azt, hogy én mit akarok. Végre egy hely, ahol minden teljesül: csak kérni kell. Hiszen megmondták! Végre egy hely, ami megadja a megoldást nekem.
Az ima nagyon sokak számára kötelezettség, szerep. Végre megtehettem ma is a kötelességemet. Végre nem bánt az, hogy megszólnak azért, hogy ma sem imádkoztam eleget. Végre megmutathattam a Bélának, aki csak itt tátog mellettem, hogy milyen az, amikor elmélyülten imádkozik egy igazi hívő. Jó érzés példát mutatni másoknak az imában is.
Az ima nagyon sokak számára az üdvözülés. Végre tehetek valamit azért, hogy könnyebb legyen a lelkem. Végre közelebb kerülhetek ahhoz a boldogsághoz, amely majd odaát vár rám. Végre tehettem valamit az üdvösségemért.
"Még a rosszul elmondott ima
is sokkal jobb, mint a nem elmondott ima."
(Ávilai Szent Teréz)
3. A valódi ima ezer arca: Az Istenkapcsolat gyönyörűséges útjai
"Ha ilyen bőséges, jó gondolatok támadnak benned,
akkor a többi imádságot félre kell tenni,
hadd áradjanak az ilyen gondolatok,
csendben figyelj rájuk, és semmiképpen ne akadályozd őket.
Ilyenkor ugyanis maga a Szentlélek prédikál,
és az ő prédikációjának egyetlen szava többet ér,
mint ezer magunkfajta imádság."
(Luther Márton: Így imádkozzál, 1535)
A valódi ima az Ajándékozót keresi, és nem az ajándékot. A valódi ima az Isten bennünk élő teljességére figyelő Csend. A valódi ima nem rólunk szól. Isten szeretetét, Isten igazságát, Isten akaratát hívja és várja a szívünk közepébe. A valódi imában elhallgattatjuk saját magunkat azért, hogy Isten betölthessen minket. Pontosan ezért képes a valódi ima mindazzal felövezni bennünket, amelyre saját magunktól soha nem lettünk volna képesek. A valódi ima tehát nem csökkenti, hanem kirobbanóan megnöveli a szabadságunkat.
Csak törpeségünk és méltatlanságunk teljes tudatában lehetünk képesek befogadni magunkba azt a kegyelmet, amely megszabadít minket a törpeségünktől és a méltatlanságunktól. Az imában kapott kegyelem ugyanebben a gyönyörű pillanatban ráébreszt törpeségünk és méltatlanságunk elképesztő mértékére is, mert Isten szemével látva mutatja meg nekünk, hogy mik és mekkorák vagyunk. Isten szemével látva magunkat azonban nemcsak a törpeségünk és méltatlanságunk mértékét látjuk meg. Isten szemével magunkra (és másokra!) nézve feltárul a számunkra az, hogy mennyire szeretetre méltóak vagyunk – esendőségünkben is. A valódi ima úgy erősít meg minket embervoltunkban, hogy Istenhez emel.
A valódi imának ezer arca van. A valódi ima lehet Jézus neve. Lehet a Miatyánk egyetlen szava. Lehet bármely, hittel elmondott ima. Lehet imák hosszú sorozata, ahol a szív már nem a szóra, hanem a szavak által megnyitott Térre figyel. A valódi ima sokszor ének, vagy zene: a lélek különös erővel rezdül meg az Isten nagyságát megmutató hangokra. A valódi ima egy igen erős formája a Csend. A szemlélődő lélek könnyebben megnyílik Isten érintésére, mint a gondolatok árjában úszó elme. A valódi ima erejét az imaközösség megsokszorozza. Jó érzés "beimádkozni" egy templomot, egy teret. A valódi ima lehet egy pillantás, vagy egy érzéssel elhelyezett virág. A valódi ima gyakran tevékenység. Minden olyan tett, amelyben Isten szeretetét tárjuk fel, osztjuk meg valakivel – a legvalódibb ima. Gyönyörűséges az, hogy milyen végtelenül sokféle módon nyilvánulhat meg a valódi ima. A valódi ima – az életünk egésze maga.
A valódi ima nem az időben él. A valódi ima nem kötődik ahhoz a pillanathoz, amikor megszületik. A valódi imában Isten lép be a lelkünkbe, aki időn kívüli. A valódi ima ezért sem fogalmaz meg rövidtávú, konkrét kéréseket, hanem Isten hosszútűrését adja ajándékba nekünk. Ezer esztendő lesz a pillanat – és pillanat lesz az ezer esztendő.
A valódi ima óriási erő. A valódi ima Isten mindenhatóságának ad egy megnyilvánulási formát a mi világunkban. Isten közelsége szétzúzza a bűnt. A valódi ima a szeretet olyan mélységeit mozgatja meg, amelyet emberként még csak elképzelni sem tudunk. A valódi ima újra kinyitja Paradicsom kapuját, és beemeli Isten újjáteremtő kezét a mi és embertársaink életébe. Minden kedves Olvasómnak nagyon sok önmagát és másokat újjáteremtő, valódi imát kívánok! Ámen.
Válasz (november 21)
Köszönöm "Paál András"-nak ezt a megint gyönyörű és gazdagító "fordítását" a leírt gondolatokhoz. Külön öröm a számomra, hogy "kitalálta" és majdnem le is írta a következő, november 30-án, advent első vasárnapjára megjelenő írásom témáját és tartalmát, a Csendről. Csak bátorítani tudok mindenkit, hogy írjon hasonló "fordításokat" hozzászólás gyanánt. Igen, a "kimaxolt" évszázad "alvállalkozóvá" degradál minden transzcendenst, mert az neki "túl lassú" és "túl megfoghatatlan". Mind eközben a rohanás közben nem jön rá arra, hogy a transzcendens megfogásához nem külső idő kell, hanem BENSŐ IDŐ. A benső idő a külső időtől független. Egy külső pillanat lehet ezer benső év – és fordítva. Szent "Mikulás" valóban egy gyönyörűséges példája annak az irgalomnak, amely Isten legbensőbb sajátja, de e világból igen nagyrészt kiveszett. Hadd álljon itt csak egy pont a legendájából: "szülei elhaltával azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani. Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát." Mondjunk el egy imát azért, hogy kaphassunk (tehessünk) legalább egy ilyen jótettet életünkben.
Válasz (november 30)
Köszönöm "vincenzio" hozzászólását és gyönyörűséges történeteit. Egyetértek vele. Az ima valahol az egész életünk. Éppen úgy alakul, ahogyan mi magunk alakulunk, és ahogyan kiábrázolódik bennünk a Krisztus. Az ima lényege a legteljesebb őszinteség, a feltárás, az együtt-LÉT. Ezért az ima a legmélyebb természeténél fogva "esetlen". Ne feledjük sose: az Atya mindig jó előre tudta azt, hogy mi akkor épp miért fogunk imádkozni... Nem az ima emberi ésszel elmondható "tartalma" az ima lényege, hanem az imával létesült kapcsolat. Ezért lehet minden ima. Ezért KELL mindennek imának lennie. Az ima az egyik magja annak, ahogyan Istenben élünk, amit "vincenzio" olyan szépen idézett Pál apostoltól. Imádkozni "tudni" -- nem lehet. Jézussal együtt élni -- lehet. Nem tudásból. Kegyelemből. A Jézussal együttes élet ábrázolja ki ebben a kapcsolatban a legszebb imáinkat – amelyek már valahol beszélgetések is.
Hozzászólások
A zeneszámokhoz tartozhatnak klip-ek. Ha külön kapnánk a szöveges zenét és a filmecskét akkor jó eséllyel nem tudnák összeválogatni, hogy pl 10 alkotás közül melyik zenéhez melyik filmecske tartozik, ha nem ismert figurák ugrálnának a képen és nem ismert, a figurákhoz emlékeinkben már hozzárendelt hangokat hallanánk. Mégis, valami tökéletesség feletti összhang lehet egy jól sikerült zene+ film műalkotásban. Körülbelül úgy érzem magam itt, hozzászólva a témához, mintha a 2.0-ás nyelvezet szövegéhez próbálnék a magam világába beleerőltethető filmecskét faragva vagy „táncot” eljárva párhuzamokat találni. Vagy megfordítva a példát, mint botcsinálta hobbi-zenész próbálom nótával kikérni a véleményedet egy általad készített művészi némafilmről. ((-: . Lehet méltánytalan is e viszony, amíg Te válaszaiddal művészi szintre emeled kérdéseimet, addig én a némafilmedet szanaszét-nótázom. ((-: . Bátrabb lennék, ha többen értetlenkednénk, ám valahogy magunkra maradtunk. ((-:. Szóval utólag és előre elnézést kérve a megtérés és az ima témáját nem különvéve, és inkább pro mint kontra, ám de azért mégis csak próbálkozom.:
1) Mai szleng a „kimaxolt".( pl kimaxoltuk a bulit = mindent kicsavartunk az élethelyzetből, eltoltuk a falig, nagyon jó szleng, szinte szakrálisan találó) A kimaxolt életvitel másokat (majd idővel önmagát is) mindig nulla alatti játékként kirabló, csak rövid távon életképes, együttműködések helyett egyik fél szerinti működésű, válságról válságra botladozó, idő- és más-hiányban szenvedő. Pont az nem fér bele, ami mássá tehetné.
2) Hiába fűzünk fel céljaink támogatói listájára további „alvállalkozónkként” transzcendens lényeket, akikhez óhaj-sóhajtozunk, míg (az akár imába foglalt célok) központosítják életvitelünk hálózatát, addig, a konyhás-néni a menüt adja. Nincs kavarás az étlap és menü közt. „Kisapám palacsintát kértél, gyorsan kéred a készételekből, eszed hozzá a feketelevest is. Hiába ima-rimánkodsz, fohászkodsz, panaszkodsz, erőlködsz.” A stressz, újdonság-hiány, változatlanság, veszély, zavarérzékenység, szövődött-komplex kapcsolatok minden hiánya is ki lesz mérve a központosság nevű menüvel, sőt kommunikációminták, érzelmi állapotok, meg más nem túl kellemes bünti-falatkák is.
3)A konyhás-nénivel jobban járunk, ha megtérünk a menza illeméhez és azt mondjuk, hogy „teccccik tudni, ez és ez történt, úgy tűnik délután lehet így, meg úgy is, tudna ehhez ajánlani valami táplálót”. Ekkor a néni beáll a szerepébe és azt mondja: „szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál, mivel hagytál teret, hogy másképen is fordulhat a nap ritmusa és ráérsz kivárni míg összeállítom az ízek szövedékét számodra, ezért olcsóbban mint a menü –tudod abból túl kell főzzük a mennyiséget, mert ki tudja mennyi fog fogyni, ezért drágább, meg soványabb-. Szóval mit kérsz az étlapról.”. Aztán kiderül, hogy jár ajándék süti, meg üdítő, meg ilyesmi. Aki időben és tettekben RÁÉR, annak jár bőség, komplexitás, zavartűrő életvitel, finoman porítva csepegő újdonsággá válik a porított apró pozitívnek csúfolt stressz, és barátságos kommunikációk-érzelmek is jutnak. A ráérés egyfajta ima csendjeként, az egyén és a rajta kívül létező minden más közti együttműködések (Nash?-) egyensúlyának előfeltételeként is érthető, mert addig nincs a flow jellegű, ellentétes érdekű áramlások közt fenntartható egyensúlyi helyzet, amíg az egyik fél nem léphet, mert a másik nem ér rá arra. Sakkjáték sincs ott, ahol csak az egyik léphet, érdekeink hálózatai így hozhatók szinkronba a természet egészével. A ráérés, az átengedés csendje életvitelünk jövőhöz kapcsolódó szabad vegyértékei, időablakok az intuícióink és „szerencsés” fordulataink számára.
Mondhatják, hogy akkor tehát nem kell a vallásos szemlélet, megfogható ésszel is a dolog. Igen, aki nem akarja a zenét, próbálgassa némán a klip-eket. Ide illik Hamvas Béla verse: „ Láttam a csöndet a széllel zenélni. ”, többről és szebben szól, megélni érdemesebben hangzik mint, hogy a szél neszei a természet ritmusára hasonlítottak.
Az átlépés a 1 vagy 2 állapotából a 3.ba érdekes téma. Számomra a hamarosan aktuális Mikulás figurája adja meg a receptet. Ha megkérdeznénk a gyerekeket, melyek legáltalánosabb ünnepek, akkor a mikulás-jézuska-nyuszi sort kapnánk. A téli válság beálltakor, amikor már nem lehet késő-őszt mondva tagadni az időszak elérkezését, odamutatja arcunkba az ajándékozó kultúrát, hogy az őszi be-gyűjtögetés után tessék visszaállni a tél-cél-irányos be-gyűjtés fogalmai számára csendnek számító ajándékozásra, az átengedés kultúrájára. Gyerektől kérdeznénk, mit csinál Jézuska és a nyuszi, azt mondaná, hogy azt, amit a Mikulás. Aztán felnőtt fejjel valahogy méltatlanul el-vásárosított és el-dedósított lett a mikulás-képünk. Pedig nekem ő a legnagyobb szent, még ha kiátkoznak is bárhonnan ezért, vagy rámfogják –lehet joggal- hogy személyiségfejlődésem valahol a középső csoport derekán megrekedt. Az tudja helyén érteni a hosszabbodó napok, meg mindenféle télűzéssel tavaszköszöntéssel is összefüggő ünnepeket, aki vette az adást a Mikulástól, annak vannak a válságos téli időben ünnepelni valói, örülhet egy bőségbe vivő kijelölt út megtett szakaszainak. És micsoda véletlen, Mikulásunk a hajósok védőszentje is, elcsendesített egy vihart a sztori szerint. Lehet én látok csak párhuzamokat a vihar, a válság, és a túltolt célokkal rendelkező életvitelek, meg a bennünk elcsendesítendő viharos célratörések utasító szavai közt, ám bennem mégis így áll össze ez a „mitológia”. Talán annyira féltettük az elmúlt idők során a már összeterelt közösségek-nyájak létét, hogy egy felszabadító, ajándékozó, átengedő, kérdésekkel működő stratégiát ellentétesnek találtunk közösségi céljainkkal. Mikulás képünk tán „újratöltendő”, újra-át gombolandó-gondolandó. Egész használható „reklámarcunk” lehetne személyében egy ajándékozóbb, csendesebb, fenntarthatóbb életvitelnek.
Csak néhány saját, személyes érzést szeretnék megosztani.
Olvasva a bejegyzést, az az érzés fogott el, hogy az ima is, meg az ember is alakuló, "útonlévő", változó. Meg az is, hogy van külső és belső. Az én tanult dolgaim, meg a saját improvizációim, meg az, ami belül szóllal meg bennem gondolatban, "szavakban", érzésekben, vágyban, félelemben, esetlenül. Nekem ez az utóbbi a legszemélyesebb "imám". Mág akkor is, ha csak az én életem apró cseprő, ügyes-bajos dolgaival vannak teli.
Két történet (Anthony de Melo: A madár dala c. könyvébőll) az imáról:
1. Vallásos életemet teljesen a tudósok irányítják. Ha imádkozni szeretnék tanulni, a lelki vezetőmhöz fordulok. Ha Isten akaratát szeretném életemben felfedezni, akkor elmegyek egy lelkigyakorlatos mesterhez. Amikor a Bibliát szeretném megérteni, a szentírástudóst kérdezem meg. Hogy megtudjam, hogy vétkeztem-e, a morálteológust keresem fel. S hogy a bűneimet megbocsájtsák, elmegyek a paphoz gyónni.
Az óceániai szigetvilág egyik bennszülött királya a Nyugatról érkező különleges vendég tiszteletére óriási fogadást rendezett.
Amikor elérkezett a vendég köszöntésének az ideje, a király továbbra is a padlón guggolt, s egy hivatásos szónok emelkedett szólásra, akit kifejezetten e célra tartottak. Az aztán bele is lendült a beszédbe.
A nagyszerű dicshimnusz után a vendég is felállt, hogy néhány szóval köszönetet mondjon a királynak. Őfelsége azonban gyengéden visszatartotta:
— Ne álljon fel! — kérte. — Az ön számára is rendeltem egy szónokot. A szigetünkön úgy tartjuk, hogy nem illik a nyilvános beszédeket amatőrökre bízni.
(Vajon Isten mit szólna hozzá, ha a Vele való kapcsolatomban én is inkább amatőr lennék?)
2. A sirazi Sa'di mesélte önmagáról:
Nagyon jámbor gyermek voltam, igen sokat imádkoztam és ájtatoskodtam. Egyik éjjel apámmal együtt virrasztottam, a Korán az ölemben feküdt.
A körülöttünk lévők bóbiskolni kezdtek, és hamarosan mindenki mély álomba merült. Ekkor én így szóltam apámhoz:
- Mind alszik, ahelyett, hogy imára nyitnák szemüket és emelnék a fejüket. Az ember azt hihetné, hogy mindannyian halottak. Apám ezt válaszolta:
—Jobban őrülnék, ha te is hozzájuk hasonlóan aludnál, mintsem hogy így gyalázkodj.
(Az önelégültség azoknak a foglalkozási ártalma, akik imára és ájtatosságra adják fejüket.)
Az Isten kérdéskör is érdekes "probléma". Van, aki tudományosan közelíiti meg. Van, aki tagadja, van aki mondja. Sok féle viszony van vele. Szent Pál írja: Benne élünk, mozguk és vagyunk.
Még egy történet Anthony de Melo-tól szintén a madár dala-ból:
A sóbaba ezer mérföldeket vándorolt, mígnem elért a tengerhez. Nagyon lenyűgözte az a különleges mozgó tömeg, amihez foghatót még addig sehol sem látott.
- Ki vagy te? - kérdezte a sóbaba a tengert. A tenger mosolyogva válaszolta:
- Gyere be, és megtudod.
A baba belegázolt a tengerbe. Minél beljebb került, annál több elolvadt belőle. Már csak egy pici darab maradt belőle. Mielőtt teljesen elolvadt volna, örömteli hangon felkiáltott:
- Most már tudom, hogy ki vagyok.
Kalkuttai Teréz Anyának van egy "Élet verse". Az egyik sora így hangzott. "Az Élet élet - ÉLD!"
Jézustól kérték a tanítványok: "Uram, taníts meg minket imádkozni!" (Bár a mesterségem címere az, ami, néha én is ezt érzem, hogy nem tudok imádkozni, csak valamit csinálok, mondok, végzek, szeretnék, kapaszkodok, félek, vágyok...)