1. Isten tiszteletének a tévútjai. Sokan azt gondolják, hogy igen könnyű betartani a második és a harmadik parancsolatot. "Isten nevét nem káromoljuk és vasárnaponként eljárunk a templomba. Najó, az egyházi ünnepeken is. OK, még azokon a kevéssé látogatott ünnepeken is (Vízkereszt, Jézus mennybemenetele, stb.), amelyek hétköznapra esnek." Ellent kell, hogy mondjak ezen testvéreimnek. Isten tisztelete nem néhány szabály betartása, vagy magatartásforma. A megosztott szívű emberekben nincsen erő. Azért nincsen, mert nem őrzik a Jézust magukban. Azért nem őrizhetik a Jézust magukban, mert fél-Jézust nem lehet befogadni. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)
2. Hogyan szenteljük meg Isten nevét? Isten nem a tagadás Istene, hanem az igenlésé. Isten nem elvesz, hanem ad. Azaz a parancsolatok tiltószavai mögött mindig meg kell keresnünk az igenlő tartalmat, mert az az igazi üzenet (Zsid 10,1a). A második parancsolat lényege az, hogy áldom Isten nevét. Isten jelenléte az ajándék jelenléte az életünkben. Azonban ha nem figyelünk arra, hogy mi az az ajándék, amit Isten éppen akkor adni akar nekünk – akkor soha nem kapjuk meg. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)
3. Hogyan tiszteljük meg az ünnepnapot? Az ünnepek jelek. Olyan jelek, amelyeket a Szentháromság adott nekünk, embereknek, szeretete és eltörölhetetlen szövetsége emlékeként. Isten jelei azonban csak Isten igéjével együtt lesznek értelmezhetőek és teljesek. A csak jeleket kereső keresztény élménykeresztény lesz. A Jézusban élő ember számára minden nap minden perce jellé változik. Isten közelségének a jelévé. Ha jelnek tekintjük minden napunkat, akkor Isten jele ránk lesz vésve. Szeretet sugárzik ki belőlünk, a Jézus szeretete. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)
Bevezetés. Ennek a félévnek az írásai a tízparancsolatról szólnak. Az első parancsolat kapcsán ("Én vagyok az Úr, a Te Istened. Ne legyen más Istened!") a keresztény identitásról írtam. A második és harmadik parancsolat („Ne vedd hiába Istened nevét! Szenteld meg az ünnepnapot!”) értelmezése során Isten valódi tiszteletének a fogalmát jártam körül. A negyedik parancsolat („Tiszteld atyádat és anyádat”!) kapcsán arra is választ kerestem, hogy mitől lesz egy beszélgetés meghatározó valakinek az életében? A válasz kulcsfontosságú fogalma a másik (így például: a szüleink) tiszteletére való nyitottság. Az ötödik parancsolat ("Ne ölj!") átgondolásakor megmutattam, hogy milyen sokféleképpen lehet ölni a mindennapokban, és hogy kit ölünk meg akkor, amikor képtelenek vagyunk a megbocsátásra. Azt is átgondoltam, hogy mit muszáj megölnünk ahhoz, hogy képesek legyünk Jézust befogadni. A hatodik parancsolat ("Ne paráználkodj!") kapcsán arra kerestem választ, hogy hogyan kerülhetjük el a paráznaságot és mit jelent a tisztaság, mint életállapot? A hetedik parancsolat ("Ne lopj!") értelmezése során választ kerestem azokra a kérdésekre, hogy mi mindent tudunk lopni, mi a lopás ellentéte és mikor nem lopjuk meg Istent. A nyolcadik parancsolat ("Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!") átgondolásakor a ki a felebarátom, mi a hamisság és mi az igazi őszinteség kérdéseit jártam körül. A kilencedik és tizedik parancsolat ("Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát!") kapcsán azokra a kérdésekre kerstem választ, hogy mi mindent nem szabad kívánnunk, és mi az az egyetlen kívánság, ami helyénvaló?
1. Isten tiszteletének a tévútjai
„mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem hév,
kivetlek téged az én számból.” (Jel 3,16)
Sokan azt gondolják, hogy igen könnyű betartani a második és a harmadik parancsolatot. „Isten nevét nem káromoljuk és vasárnaponként eljárunk a templomba. Najó, az egyházi ünnepeken is. OK, még azokon a kevéssé látogatott ünnepeken is (Vízkereszt, Jézus mennybemenetele, stb.), amelyek hétköznapra esnek.” Ellent kell, hogy mondjak ezen testvéreimnek. Isten tisztelete nem néhány szabály betartása, vagy magatartásforma. Nem lehet szerződést kötni Istennel: „Én betartom a keresztény szokásrendet, Te meg nézd el nekem, hogy többre nem futja.” Nem működik az „ószövetségi logika”: hogyha engem, bűnöst most megölsz Istenem, akkor ki fog imádni és dicsőíteni Téged? Isten nem azért nem öl meg minket most azonnal, mert nem érdemeltük meg a halált (csak nézzünk körbe, hogy mit tettünk a Földdel, amelyet ránk bízott…), hanem azért, mert egyszülött Fia megváltott minket a kereszten, és a halálunk pillanatáig esélyt ad a megtérésünkre. Azaz félig-meddig nem lehet Istent tisztelni. „Nem szidom Istent, de szidom a házastársam anyját. Azt csak lehet? – Megszentelem az ünnepnapot, de a hétköznap, az már hadd legyen az enyém!” A megosztott szívű emberekben nincsen erő. Azért nincsen, mert nem őrzik a Jézust magukban. Azért nem őrizhetik a Jézust magukban, mert fél-Jézust nem lehet befogadni. A szeretet-Jézus jöhet, de az ítélet-Jézust, azt köszönöm szépen, nem kérem. Ez kevés. És ami kevés, az nem elég.
2. Hogyan szenteljük meg Isten nevét?
„Az Isten lélek. És akik Őt imádják, szükség,
hogy lélekben és igazságban imádják.” (Jn 4,24)
Ne vedd hiába Istened nevét! Isten nem a tagadás Istene, hanem az igenlésé. Isten nem elvesz, hanem ad. Azaz a parancsolatok tiltószavai mögött mindig meg kell keresnünk az igenlő tartalmat, mert az az igazi üzenet (Zsid 10,1a). Messze nem csak azt jelenti tehát a második parancsolat, hogy nem szidom Istent. Nem perlekedek vele. Nem dühöngök rá. Nem átkozom. A második parancsolat lényege az, hogy áldom Isten nevét. Isten nevét az öröm és a szeretet minden formájával összekötöm az életemben. Mert az életemben az öröm és a szeretet minden egyes pillanata Istentől származik akkor is – ha ennek nem vagyok a tudatában. A hívő ember, ha kimondja Isten nevét: mosolyog. A hívő ember, ha kimondja Isten nevét: elcsendesedik. A hívő ember, ha kimondja Isten nevét: megtisztul és figyel. Isten jelenléte az ajándék jelenléte az életünkben. Azonban ha nem figyelünk arra, hogy mi az az ajándék, amit Isten éppen akkor adni akar nekünk – akkor soha nem kapjuk meg.
3. Hogyan tiszteljük meg az ünnepnapot?
„Mert az Úr szemei forognak az egész földön,
hogy hatalmát megmutassa azokhoz,
akik Őhozzá teljes szívvel ragaszkodnak.” (2Krón 16,9)
Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mit is ünneplünk minden vasárnap. „A vásár napját. A hetedik napot, amikor az Isten megpihent.” (Igaz, hogy az a szombat, és a hét nem a hétfővel, hanem a vasárnappal kezdődik, de ilyen apróságokon egy igazi keresztény nem akadhat fenn…) Húsvétot ünneplünk minden áldott vasárnap. Krisztus feltámadását és az Örök Életet ünnepeljük minden héten, minden úrvacsorában. Az ünnepek jelek. Olyan jelek, amelyeket a Szentháromság adott nekünk, embereknek, szeretete és eltörölhetetlen szövetsége emlékeként. Nem szoktuk kidobni a karikagyűrűt. Nem lehet nem megbecsülni Isten szövetségének a jeleit.
Isten jelei azonban csak Isten igéjével együtt lesznek értelmezhetőek és teljesek. Ha a hívő ember a jeleket elfogadja, de az ige nem kell neki, akkor pontosan olyan langymeleg fél-keresztény lesz, mint amelyről a Jel 3,16 szól. Só nélkül hiába keressük a só ízét... Garádi Péter azt írta a Híd Magazinban az ilyen keresztényről igen találóan, hogy élménykeresztény. „Ha nem a templomban van tartva az istentisztelet, hanem a fűthető gyülekezeti teremben, akkor nem megyünk, mert az nem az igazi. Ha nem az ihletett X tartja az igehirdetést, akkor nem megyünk, mert Y nem az igazi.” A sor hosszan folytatható lenne. Az egyháztól ma sokak nem azt várják el, hogy Isten igéjét hirdesse, hanem azt, hogy szolgáltasson. Élményt szolgáltasson. „Ha nem azt az élményt kapom, amit én elvárok, akkor nem megyek.” Az ilyen gondolkodás nem azért veszélyes, mert így kiürül a templom. Az ilyen gondolkodás azért veszélyes, mert így kiürül a templom (akkor is, ha tele van…). Mert performance van benne Isten jelenléte helyett. Isten nem vándorcirkusz – mutatványokkal. Isten nem akkor ad jelet, amikor mi azt úgy gondoljuk. Általában akkor éppen nem ad. Isten pontosan akkor szokott jelet adni, amikor a legkevésbé számítunk rá. EZÉRT kell életünk MINDEN meglepő pillanatán alaposan elgondolkodni, hogy nem üzent-e Isten nekünk valamit általa.
A Jézusban élő ember számára minden nap minden perce jellé változik. Isten közelségének a jelévé. Ha jelnek tekintjük minden napunkat, akkor Isten jele ránk lesz vésve. "Sugározni fog az arcunk", miként Mózesé (2Móz 34,29). Szeretet sugárzik ki belőlünk, a Jézus szeretete. Ennek a szeretetnek a szétsugárzását kívánom minden kedves Olvasónak!
