Balogh János az MTA biológiai osztályának emblematikus alakja volt. A nyolcvanas évek elején, amikor az ELTE Természettudományi Karán egy indulatoktól sem mentes vita bontakozott ki (a "matematikus-vita"), a Kari Tanácsban a hallgatóság véleményét kizárólag az oktatásnak csak a hallgatók által ismert részét összefoglalva mutattam be -- igyekezetem szerint tárgyilagosan. Az ülés után odajött hozzám Balogh János: "Köszönöm a hozzászólásodat. Nyugodtan tudok már nyugdíjba menni. Van kire hagyni a kart." Jónéhány évvel később a kutató diákok mozgalmának egyik káptalanfüredi táborába hívtam meg előadónak. Igen jó beszélgetésünk volt vele, tudományról, életéről, mindenről. Utána hazavittem kocsival. Kint állunk a balatoni kertje előtt. A kapu zárva. A felesége kijön: "Jánoskám, magaddal vitted a kapukulcsot." -- "Nálam ugyan nincs." -- mondja erre Balogh János. "Nálam se." -- mondja a feleség. Ott állunk. A bezárt kapu köztünk. Balogh János addigra már elég könnyűvé vált -- én meg jobb erőben voltam, mint ma. "Mi lenne professzor úr, ha átemelnélek a kerítésen?" -- kérdeztem. "Hagyd Péterkém, ez a mi ügyünk. Megoldjuk." Csak reménykedni tudtam, hogy valahogyan hazajutott... Azóta már Haza-jutott. A halála után csaknem két évtizeddel épp a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba igyekeztem a lelkészhallgatói hittan tanítási gyakorlatomra. Egyszer csak ott áll velem szemben Balogh János szobra. Te jó ég... Ennek a szobornak a gazdája a barátom volt...