1. Mi minden bajunk van a saját időnkkel? Az idővel erős hadakozásban vagyunk. Mindent meg tudnánk tenni azért, hogy jobban teljen – és mindent meg tudnánk tenni azért, hogy ne teljen annyira. Századunkra felpörgött az idő. Semmire nem jut belőle igazán. A rohanó perc urából szolgájává lettünk. Némelyikünk a múltjában él, mások meg a vágyott jövő után rohannak. Egyetlen dolog marad ki az életünkből: a most. Így aztán leélünk akár egy egész életet a nélkül, hogy éltünk volna benne – úgy igazán – egyetlen pillanatot. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

2. Hogyan lehet uralni az időt? Az idő nem ellenség, hanem barát. Az idő barátságának a megszerzéséhez persze változnunk kell. El kell tudni fogadnunk azt, ami történik velünk. Türelmesen, figyelmesen. Így lehet a pillanatból örökkévalóság, így lehet a rohanásból időtlenség, és így lehet a kevés – elég. Amikor ez az írás majd megjelenik, éppen elkezdődik a böjt. Mi lenne, ha az idén idő-böjtöt fogadnánk? Kipróbálnánk azt, hogy milyen kevesebbet tenni – de azt mélyebben? (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt..)

3. Mikor kerül a helyére az idő? Akkor kerekedik ki az idő, amikor megérezhetjük, hogy milyen Isten ideje. Akkor válunk az idő igazi urává, ha nem a saját nézőpontunkból éljük meg az időt, hanem Isten nézőpontját kérjük Tőle. Mit jelent ez a mindennapokban? Nem akkor van itt az ideje valaminek, amikor mi úgy véljük, hogy azt meg kell tenni. Akkor van itt az ideje valaminek, amikor az az idő eljön, amikor azt meg kell tenni. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt..)

1. Mi minden bajunk van a saját időnkkel?

Az idővel erős hadakozásban vagyunk. Mindent meg tudnánk tenni azért, hogy jobban teljen – és mindent meg tudnánk tenni azért, hogy ne teljen annyira. Ha valami jóra, vagy fontosra várunk, akkor tekernénk előre az órán a mutatót, ha meg valamitől félünk, vagy rettegünk, akkor meg lassítanánk, ahogyan tudjuk. Századunkra felpörgött az idő. Semmire nem jut belőle igazán. A rohanó perc urából szolgájává lettünk. Kizökkent az idő. (Vagy mi zökkentünk ki belőle?) Némelyikünk a múltjában él, mások meg a vágyott jövő után rohannak. Egyetlen dolog marad ki az életünkből: a most. Így aztán leélünk akár egy egész életet a nélkül, hogy éltünk volna benne – úgy igazán – egyetlen pillanatot.

2. Hogyan lehet uralni az időt?

Az idő nem ellenség, hanem barát. Az idő barátságának a megszerzéséhez persze változnunk kell. El kell tudni fogadnunk azt, ami történik velünk. Türelmesen, figyelmesen. Így lehet a pillanatból örökkévalóság, így lehet a rohanásból időtlenség, és így lehet a kevés – elég. Amikor ez az írás megjelenik, éppen elkezdődött a böjt. Mi lenne, ha az idén idő-böjtöt fogadnánk? Kipróbálnánk azt, hogy milyen kevesebbet tenni – de azt mélyebben? Hadd bíztassam az Olvasót arra, hogy fogadja meg: legalább ebben a néhány hétben kipróbálja, milyen az, amikor minden nap rászán arra legalább negyed órát (lehet egy teljeset is!), hogy átgondolja (átimádkozza...), hogy mi történt vele aznap.

3. Mikor kerül a helyére az idő?

Akkor kerekedik ki az idő, amikor megérezhetjük, hogy milyen Isten ideje. A rendelt idő nagyon más, mint az általunk vágyott, avagy megélt idő. "Az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap." (2Pt 3,8-9) Isten nem az időben, hanem az időtlenségben létezik. Rálát az időre, és nem benne él. Akkor válunk az idő igazi urává, ha nem a saját nézőpontunkból éljük meg az időt, hanem Isten nézőpontját kérjük Tőle. Mit jelent ez a mindennapokban? Nem akkor van itt az ideje valaminek, amikor mi úgy véljük, hogy azt meg kell tenni. Akkor van itt az ideje valaminek, amikor az az idő eljön, amikor azt meg kell tenni. Dsida Jenő így foglalta ezt össze az "Egyszerű vers a kegyelemről" című írásában:

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.

Böjt van. Ne habzsoljuk az időt. Várjuk ki azt, amikor az Úr áll majd mögöttünk. És higgyük el: fog. Csak ennek az is ám a titka, hogy ilyenkor mi állunk az Úr háta mögött (és nem azt várjuk, hogy Ő sorakozzon fel mögénk...)