Amikor 1995-ben megjelent a természettudományos kutatásról szóló, Gergely Pállal közös könyvecskénk, kaptam egy telefonhívást Donhoffer Szilárdtól. "Látogasson meg valamikor Pécsett." Letettem a telefont, és (bamba, ifjú vegyész kutatóként) megkérdeztem idősebb munkatársaimat: "Valami Donhoffer hívott. Nem tudjátok, hogy kicsoda?" Tágrameredt szemek néztek rám mindenfelől: "Te nem tudod, ki az A Donhoffer???" Kiderült, hogy a kórélettan (azon belül pedig a csoportunk által is kutatott cukorbetegség) egyik nagy hazai egyénisége volt, akinek a könyvéből generációk vizsgáztak. Utánanéztem. Megdöbbentem. 93 éves volt. Csak két hónap múlva tudtam időt szakítani a pécsi útra. Felhívtam az intézetét. "Lehet-e valamikor találkozni Donhoffer professzor úrral?" Döbbent csend a telefonkagyló másik végén. Leizzadtam. Úristen... Lehet, hogy közben meghalt? Én meg nem tudok róla? Majd jön a válasz. "Mi az, hogy mikor? Minden nap itt van." Újra megdöbbentem. 93 évesen minden nap bejár az intézetbe... Lementem. Nagyon szépet beszélgettünk. Szinte mint egy nagyapa és unoka. A végén mondja nekem: "Meg szeretnélek ajándékozni a parergáimmal" (ezek fél lapnyi, gyönyörű írások voltak életünk fontos dolgairól). Odamentünk egy szekrényhez, amelynek kb. 25 kicsi fiókja volt. Elkezdte egyesével odaadni az írásokat. 93 évesen ez már olyan volt, mint egy lassított film... Egy lap: legalább egy perc. 2-3 lap után megkérdeztem: "Tudok esetleg segíteni?" Mire a válasz: "Hagyd fiam, ezeket nekem kell odaadnom neked." Szép a méltósággal viselt kor.