1. A minőségi időtől megfosztott, csodamentes élet. A minket körbefolyó információk nemcsak lehetőségeket adnak, hanem gúzsba is kötnek bennünket – különösen akkor, ha a szolgájukká válunk az uruk helyett. Ezzel elveszítjük a minőségi időt, és a csoda érzékelésének a képességét. Három példát is hozok arra, amikor a cuccok és a kötöttségek annyira fölénk növekednek, hogy kezelhetetlenné válnak. Ekkor kezdünk el sóvárogni a csoda után. Ez egy olyan "öncsapda", amiből csak a saját magunk által összebogozott gordiuszi csomó átvágásával szabadulhatunk. Hogyan?

 

 

2. A saját életünk csodája. A vágyva vágyott csoda ott van a saját lelkünk legmélyén. Fedezzük fel! (Aki a "Hogyan?" kérdésre adható válaszra, és ezen belül a spirituális tehetség természetének a leírására kíváncsi, olvasson bele a bejegyzésbe.)

 

   

 

3. Átlépés a minőségi időbe: amikor csodává válunk mások életében. Ahogyan felfedezzük a benső énünk erejét, a múló pillanatokból egyre több válik minőségi idővé, Kairosz-szá. Ahogyan növekszik az életünkben a minőségi idő, egyre jobban látni kezdjük a környezetünk minőségi időt élő tagjait. (Aki a tulajdonságaik felsorolására kíváncsi, olvasson bele a bejegyzésbe.) Velük egymást erősítő körré válhatunk. Így békességforrások leszünk, amelyek simogató csendet sugároznak a környezetükbe. Az ehhez vezető Úton kívánok minden Olvasómnak sok örömteli tapasztalatot!

 

---

 

Xx Xxxxxx,
xx xxxx x xxxxxxxxxx,
xxxxxxxxxxxxx xxx x xx xxxxx.

 

1. A minőségi időtől megfosztott, csodamentes élet

 

We know we are on the wrong track,
but we are compensating for this shortcoming
by accelerating. (Stanislaw Lec)

 

Információkkal elhalmozó korban élünk. Ez egy végtelenül felszabadító élmény, hiszen a tudás és a cselekvőképesség érzetét kelti bennünk. És valóban: egy mai átlagos ember sokkal többre képes, mint amit elődei akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is elérhettek. A kapcsolatrendszer gazdagodása ugyanakkor könnyen kiszolgáltatottsághoz is vezethet. Kiszolgáltatottá válhatunk a tárgyainknak, az emberek véleményének és a körülményeknek. Hadd hozzak minderre három nagyon különböző példát.

 

Az első példám Kertész Imre Nobel-díjas regényéből, a Sorstalanságból egy idézet: “Hamar ráeszméltem például, nem éltem helyesen. … Akadtak ételek, amelyek között válogattam. … Voltak dolgok, amik miatt idegeskedtem, sőt, amiktől – bármi nevetséges --, de féltem. … Most aztán föl-fölidéztem ezeket a félelmeket, pusztán csak azért a szórakozásért, hogy magam elé képzeljem, ismét végigéljem, és mosolyogjak rajtuk.” (A mondatokat olvasva érdemes belegondolni abba, hogy a "most", a "szórakozás" és a "mosolyogjak rajtuk" jelen ideje Auschwitz-ban van...)

 

Don Juan néhány gondolata: "...energiánk jó része fontosságunk fenntartására megy... Ha képesek volnánk e fontosság egy részét elveszíteni, két rendkívüli dolog történne velünk. Az egyik, hogy felszabadulnának erőink abból az erőfeszítésből, hogy nagyszerűségünk illúzióját fenntartsuk. A másik, hogy elegendő erőnk lenne... a világegyetem valódi nagyszerűségének megpillantására."

 

Lin-Chi apát mondja: "Az igazi baj az önbizalom hiányában van. Ha nincsen elég önbizalmad, könnyen aláveted magadat mindenféle külső körülményeknek és változásoknak, amelyek maguk körül forgatva a börtönükbe zárnak téged, és elveszik a szabadságodat. De ha meg tudod állítani a tudatodat, hogy ne keresse minden mozzanatában a külső körülményeket, akkor hasonlatossá válsz a régi, nagy mesterekhez."

 

A minket körbefolyó információk tehát nemcsak lehetőségeket adnak, hanem gúzsba is kötnek bennünket – különösen akkor, ha a szolgájukká válunk az uruk helyett. Az információknak, a kapcsolatoknak és a vélekedéseknek kiszolgáltatott lélek a felgyorsult információ-özönben kapkodni kezd. Az élmények sodrása igen gyorsan elér egy olyan határt, amikor már a minket érő impulzusok egybefolynak. Ennek akár még örülni is lehet, hiszen végre "benne vagyunk a dolgok sűrűjében". Eközben azonban észrevétlenül valami borzalmas dolog történt. Elvesztettük a minőségi időt. Quality-time helyett crap-time-ban élünk. Kicsúszott a kezünkből a különleges idő, a Kairosz, és megmaradt nekünk a szétfolyó idő, a kronosz. A Kairosz iránti érzéketlenné válás nemcsak azért borzasztó esemény, mert elveszítjük ezzel azokat a különleges pillanatokat, amikor megérezhetnénk a Teljességet, hanem azért is, mert nem vesszük észre azt sem, amikor a saját életünk egy sorsfordító döntéshez érkezett.

 

A minőségi idő elvesztésének egyik következménye az, hogy érzéketlenné válunk a csodákra. Ha csoda történne velünk, könnyen lehet, hogy elmennénk mellette. Hadd szemléltessem ezt három történettel.

 

Az első történet Anthony de Mello példája a vízen járó kutyáról. Egy férfi próbavadászatra vitte az új vadászkutyáját. Lelőtte az első vadkacsát, ami beleesett a tóba. A kutya a vízen járva fölkapta a kacsát, és odavitte a gazdájához. Nem mervén hinni a szemének, a férfi másnap elhívta a szomszédját. A kutya minden zsákmányt a vízen járva hozott oda. A szomszédja nem szólt egy szót sem. Sok ismétlés után a férfiból kitört a kérdés: Észrevettél valami különlegeset ezen a kutyán? — A szomszéd elgondolkozva dörzsölte az állát. – Igen, – szólt végül – most hogy így mondod, igen. A nyavalyás nem tud úszni.

 

A második történetem egy férfiról szól, aki hat Bach darabot hegedült 45 percen át egy washingtoni metró állomáson. A 45 perc alatt összesen hatan álltak meg belehallgatni a zenéjébe (köztük néhány pici gyermek volt, akiket az apuka/anyuka közben elrángatott). Nagyjából húszan dobtak neki úgy pénzt, hogy le sem lassítottak közben. Amikor vége lett a zenének, senki sem tapsolt. Összesen 32 dollár gyűlt össze. A járókelők (egyetlen kivétellel) nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait a 4 millió dollár értékű Stradivari hegedűjén. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan 100 dollárba kerültek.

 

A harmadik történetem a hüvelykujjunk néhány sejtjéről szól. Az egyik nap megszúrtuk az ujjunkat. A seb begyulladt, fájt. Kötést, antibiotikumot és hámosító kenőcsöt tettünk rá. A seb hamar begyógyult. Ugye milyen banális történet? Nézzük meg ugyanezt a történetet úgy, ahogyan a nagypapa sejt meséli el az unokasejteknek. "Tudjátok, amikor már sok-sok időt megéltem, egyszer csak óriási katasztrófa történt. Becsapódott egy hatalmas aszteroida. Nagyon sokan meghaltak. Ráadásul "baktériumoknak" nevezett hódítók százezrei érkeztek, hogy leigázzanak bennünket. Óriási volt a küzdelem, de teljesen vesztésre álltunk. Csak a csodában reménykedhettünk már. Őssejt atya vezetésével imádkozni kezdtünk hát. És megtörtént a csoda! Az égből varázsütésre a hódítókat megmérgező massza hullott alá, és kifáradt testvér-sejtjeinket erősítő táplálék is érkezett. Azóta is hálával emlékszünk a Menekülés Napjára."

 

Érdemes elgondolkodni a három történet elolvasása után és feltenni néhány kérdést. Biztos, hogy minden csodát észrevettünk, ami velünk történt az elmúlt héten? Biztos, hogy a "csoda" a világ minden komplexitási szintjén "egy olyan lehetetlen esemény, amire nem kerülhet sor", és nem egy azon a szinten teljesen "érthető" megoldás egy rendkívüli helyzetre?

 

   

A csoda természetrajzához néhány további igen fontos vonás is hozzátartozik. A csoda soha nem öncélú, nem "szórakoztatásra" történik, hanem valamin segít. Ezt hangsúlyozta Luther is, aki élesen elítélte a pénzgyűjtésre használt valódi és álcsodákat. Ugyanakkor fontos látni azt is, hogy maga Luther két barátját (Frederic Myconius-t és Philip Melanchton-t) is a csodával határon módon gyógyította meg halálosnak tűnő betegségükből. Az is igen fontos "csodajellemző", hogy a csoda megtörténtét "bárki" vélelmezheti, kivéve egyetlen valakit: aki által a csoda megesett.

 

---

 

2. A saját életünk csodája

 

Gondoljunk bele abba, hogy micsoda agyafúrt módon tudjuk tönkretenni a saját életünket. A többet és a még többet akarás miatt elhalmozzuk magunkat annyi mindennel, amitől a lelkünk elveszíti a csoda érzékelésének a képességét. Ez után szinte törvényszerűen jön az a pont, amikor a cuccok és a kötöttségek már fölénk növekednek, leigáznak és kezelhetetlenné válnak. Ekkor kezdünk el sóvárogni a csoda után. Ez egy olyan "öncsapda", amiből nincsen logikus kiút. Ilyenkor csak a saját magunk által bogozott gordiuszi csomó átvágásával szabadulhatunk. Hogyan?

 

Döbbenjünk rá arra, hogy a vágyva vágyott csoda saját magunk vagyunk. Ott van a csoda elrejtve a saját lelkünk legmélyén. Ahogyan Thich Nhat Hanh mondja: "Az emberek a levegőben vagy a vízen járást csodának tartják. De én úgy hiszem, hogy az igazi csoda a földön járás. Minden nap találkozunk csodákkal, amiket fel sem ismerünk: a kék ég, a fehér felhők, a zöld levelek, egy gyermek fekete, kutató szemei – a saját szemeink. Ezek mind csodák. ... Te magad csoda vagy és bármihez nyúlsz, csodává válhat." Shri Chinmoy a "Szívvirágok" című könyvében ugyanezt így fogalmazza meg: "Isten legmagasabb szeretete úgy nyilvánul meg, hogy emberi problémáimat isteni lehetőségeimmé alakítja át."

 

Elképesztően nagy Erő van elrejtve bennünk – mélyen odabent.
Fedezzük fel, és bontsuk ki! Hogyan?

 

Deepak Chopra "Az élet hét törvénye" című munkájában az első lépés az elcsendesedés és a minősítés (a címkézés) tudatos hiánya. Ha tudatosan nem minősítem, csak megélem a dolgokat, akkor a külső csend hamarabb válhat benső csenddé. Az Élet, a Teljesség megérzése felszabadít és alkotóerőt ad. A második lépés a világ áramlásába való bekapcsolódás azzal, hogy elfogadom, amit a világ ad nekem, és átadom a világnak, amit én, és csak én tudok hozzátenni. Ezekből a legfontosabb a szeretet. A harmadik lépés a problémáknak lehetőségekként, a veszteségeknek pedig a szebb jövő megtanulásaként való elfogadása. A negyedik lépés a legkisebb erőfeszítés alkalmazása (ami valahol nagyon rokon a világ áramlásának a megérzésével, és az áramlás harmóniájának a növelésével). A következő két lépésben a görcsös kötődéseink erőltetése helyett a szándékainkat tudatosítjuk magunkban. Az utolsó lépés már átvezet a következő részhez: amikor a bennünk felfedezett Erő mozgásba lendül, és segíteni kezd másokat. Immár nem csak a saját magam számára váltam csodává, hanem másoknak is segíthetek megtalálni önmagukat.

 

Mennyire függ a benső világunk és a benne rejlő Erő felfedezésének a képessége a spirituális tehetségünktől? A spirituális tehetséget nagyon sokféle módon próbálták körülírni. Ezekben a definíciókban igen sok tulajdonság (pl. a tömeg véleményétől való függetlenedés képessége, a figyelem ereje, az alázat átélésének a mélysége, az élet lényegére való rákérdezés képessége és igénye, a szolgálatkészség mértéke, stb.) és képesség (pl. holisztikus látásmód, az elmélyült lelkiállapotokba való tetszőleges átlépés és visszalépés képessége, másoknak a saját hosszú távú víziónk karizmatikus átadása, stb.) felsorolásra került. Mielőtt az Olvasó spirituális IQ-teszteken szeretné megmérni annak az esélyét, hogy mennyire tud a lelkének benső energiáival felülemelkedni a problémáin, és szolgálni másokat, hadd tegyek két fontos megjegyzést. Az első a tehetség általános természetéből fakad. A tehetség igen sok eleme egyáltalán nem statikus. Hónapok alatt is elképesztő mértékben változhat. Bár kevés rendszeres vizsgálat van erre, úgy érzem, hogy a spirituális tehetségre ez a fejlődőképesség fokozott mértékben igaz. A legfontosabb, záró megjegyzésem az egyik tehetséggondozó nővérünkkel néhány éve folytatott beszélgetésemből egy idézet. A nővér nagyon kedves és megértő mosollyal végighallgatta a lelkendezésemet arról, hogy milyen fontos lenne mérni a spirituális tehetséget, majd szeretettel így szólt: "Tudja kedves Péter, nálunk ezt úgy hívják, hogy — Kegyelem."
 

---

 

3. Átlépés a minőségi időbe: amikor csodává válunk mások életében

 

Ahogyan felfedezzük a benső énünk erejét, a múló pillanatokból egyre több válik minőségi idővé, Kairosz-szá. Hadd érzékeltessem ezt a folyamatot egy Shri Chinmoy idézettel: "Amikor a Fény behatol fizikai tudatunkba, mindenfajta félelem pusztulásra van ítélve. Ha az ember lelke fénytengerében él és úszik, akkor csupa hálává válik. ... A Fény megérezteti velünk, hogy mi minden vagyunk, hogy mindent képesek vagyunk megtenni, és hogy mindenné válhatunk."

 

Hogyan fedezhetjük fel a környezetünkben azokat, akik segíthetnek kibontani bennünk a csodát? A fals próféták tanulmányozásából egészen jó listát lehet arról összeállítani, hogy mi alapján ismerhető fel a kibontakozásunkat segítő ember a környezetünkben. Az ilyen ember a lélek benső tartalmaival való kapcsolatot tartja nagyra és segíti a környezetében. Gazdag lelki tapasztalatai révén igen elfogadó és kreatív. Nem riad vissza a nagyon komplex kérdések és élethelyzetek új megközelítéseitől. Éppen tudása miatt tudja, hogy mennyire nem tud semmit.  A Teljesség szemlélése végtelenül alázatossá teszi. Tettei nézeteivel összhangban vannak. Az önmagával való szembenézést, és a saját hibáiból való tanulást mindig vállalja. A különbözőség megbecsülésén alapuló közösséget épít, amely a legkiszolgáltatottabb tagjait védelmezi a legjobban.

 

Csodateremtőnek lenni soha nem volt egyszerű foglalkozás. Az integritás magas fokára eljutott egyéniség nagyon másként viselkedik, mint a környezete. Emiatt igen sokszor furcsán néznek rá, megvetik, avagy kiközösítik. Mindez azonban két okból is "megéri". Egyrészt a közösség ilyen "furcsa viselkedésű" tagjai válnak a közösség legkreatívabb válaszainak a forrásává. Ez már olyan egyszerű modellkísérletekben is megfigyelhető, ahol embercsoportokat a "programozottan másként viselkedő" robotok sokkal jobban segítenek a komplex feladatok megoldásában, semmint az ugyanolyan logikával válaszoló embertársaik. Az ilyen, "megdöbbentően szokatlan" viselkedés a fehérjék rendezetlen részeire, az őssejtekre, az ökoszisztémákat stabilizáló mindenevőkre (avagy csúcsragadozókra) és a piaci gurukra egyformán jellemző. (No persze azt, hogy egy csúcsragadozó, avagy piaci guru tettei a nézeteivel mindig összhangban lennének-e, azt nem állítom...) A másik ok, ami miatt megéri csodateremtőnek lenni: egyéni. A csodateremtés benső energiákat szabadít fel. Ez önerősítő körré válhat, amelyben olyan békességforrássá válunk, amely simogató csendet sugároz a környezetébe, és ezzel simogató csendet sugárzó békességforrásokat teremt. Ha megteltünk a Fénnyel, sugárzóvá válunk. Ha Sugárzók leszünk: az emberek körénk sereglenek, mert mi lettünk a Lámpás. Ha a körülvevő emberekre tudjuk sugározni a Fényt: Szeretetük és Fényük visszasugárzik ránk és boldogságunk beteljesül.

 

 

Mindezzel értéktermővé, megszenteltté válhatnak életünk pillanatai.

Az ehhez vezető Úton kívánok minden Olvasómnak sok örömteli tapasztalatot!