Hogyan nyerhető el az igazi szabadság?

Gondolatok a jó kötődés hasznáról
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

1. A szabadság, mint életcél. A fogyasztói társadalom a szabad választásoknak elképesztően pazarló millióit önti nap, mint nap elénk. Az elmúlt néhány évszázad gondolkodási mintái a szabad választás jogát és lehetőségét az élet és a halál szinte minden kérdésére kiterjesztették. Az ember szabadsága a XXI. századra minden eddiginél nagyobbra nőtt. Meddig növelhető ez a szabadság még? Hasznos nekünk, hogy a szabadságunk "teljessé" vált? Valódi ez a mi mai tobzódóan szélsőséges szabadságunk, avagy annak csak a látszata? (Ha erről többet szeretne olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzést itt.)

 

 

2. A szabad akarat korlátai. Miért káros a döntések felelőssége a vállalásukat segítő információk és élettapasztalat nélkül? Melyek az emberiség olyan döntései, amelyekben szabad döntés nem létezik? Milyen következményei vannak annak, hogy a szabadságunk jelentős része a mások korlátozása árán megvalósuló szabadság? Az ember szabad akarata zabolázatlan és zabolázhatatlan teremtmény. Első megnyilvánulása a tiltott gyümölcs felzabálása volt, amit a Paradicsomból való kiűzetés követett. Isten büntetése pontosan olyan, mint a modern apuci. Amikor Isten büntet minket, nem csinál mást, csak érvényesülni hagyja az ember saját, "szabad" akaratát. Nagyobb büntetés ennél minket nem érhet...  (Ha erről többet szeretne olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzést itt.)

 

3. Hogyan nyerhető el az igazi szabadság? Nem élhet tehát az ember szabadon, mert szabadságát maga, embertársai és az őt tápláló természet ellen fordítja. Mi a megoldás? A megoldás a Miatyánk harmadik kívánsága: "legyen meg a Te akaratod". Isten az egyetlen, akinek ha odaadjuk a szabadságunkat, akkor nem a szolgaságot, hanem az emberi ésszel soha el nem képzelhető, fel nem fogható, és át nem élhető szabadságot adja cserébe nekünk. Isten szabadságával jár még két apró bónusz. Az első és legfontosabb bónusz Isten végtelen szeretete, amely kisimít minden ráncot, amelyet a saját eltékozolt életünk gyűrt belénk. A második bónusz pedig az, hogy Isten Útját követve Jót teszünk. Növeljük a világban élő világosságot, szeretetet és életet – és nem csökkentjük. Növeljük a világ tisztaságát – és nem szennyezzük be azt. Végezetül: növeljük a világ egységét és rendjét – és nem szaggatjuk szétdobált darabokra azt, ami Egész. Választhatunk. Ez a választás az igazi szabadság. (Ha erről többet szeretne olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzést itt.)

 


 

Bevezetés. Ahogyan a szeptemberi első írásomban leírtam, a nyárig egy teljes lelkigyakorlatot végig fogok járni az írásaimmal. A karácsonyi írással eljutottunk a négy hetes lelkigyakorlat első hetének a végére: megszülethetett bennünk a Krisztus, helyet kaphattunk Isten Házában és ráébredhettünk arra, hogy Isten Gyermeke vagyunk mi is. A lelkigyakorlat második hetével foglalkozó négy írásom a bűneinkkel szembesít minket. Az újévi írásomban a közösségként elkövetett bűneinket vizsgálta meg. A január 11-én megjelent írásom a saját személyes bűneinket járta körül. Az előző írásom a lelkiismeret erejéről és a jó döntéseinkről szólt. A jelenlegi, záró gondolataimmal a szabad akarat és jó kötődések hasznának kérdéseit foglalom össze. Az ez utáni írásokban a négyhetes lelkigyakorlat második két hetét fogjuk bejárni: végigimádkozva Krisztus Urunk teljes földi életét. Elgondolkodásban, önvizsgálatban és változásban teljes időket kívánok minden kedves Olvasómnak!

 

1. A szabadság, mint életcél

 

A reneszánsz óta a humanista, felvilágosult ember szabadságra vágyó ember lett. A szabadságháborúk hosszú sorát megharcolt magyarságnak az önrendelkezés, a szabadság kérdése különösen központi kategória. A szabadságjogokat alkotmányok és nemzetközi egyezmények sora rögzíti és garantálja. A fogyasztói társadalom a szabad választásoknak (zöld kapucnis babaruhát, vagy kék masnis babaruhát vegyek, stb., stb.) elképesztően pazarló millióit önti nap, mint nap elénk. Az elmúlt néhány évszázad gondolkodási mintái a szabad választás jogát és lehetőségét az élet és a halál szinte minden kérdésére kiterjesztették. Az ember szabadsága a XXI. századra minden eddiginél nagyobbra nőtt. Meddig növelhető ez a szabadság még? Hasznos-e nekünk az, hogy a szabadságunk "teljessé" vált? Valódi ez a mi mai, tobzódóan szélsőséges szabadságunk, avagy annak csak a látszata? Ezekre a kérdésekre próbálok meg választ adni a következő részben.

 


 

2. A szabad akarat korlátai

 

"Minden szabad nékem,
de nem minden használ"

(1Kor 6, 12a)

 

 

"Hova menjünk ma délután?" – várja aggódva a hároméves gyermekének döntését a modern apuci (anyuci). Ebben nem az a rossz, hogy az apuci kíváncsi a gyermek véleményére, és ezzel is segíti a gyermek fejlődését. Ebben az a rossz, hogy a "modern" apuci TÉNYLEG a gyerektől várja a döntést. Nagyon visszás helyzet az, amikor a farkat arra kényszerítjük, hogy kezdje el csóválni a kutyát... A döntések felelősségének vállalását segítő információk és élettapasztalat (azaz együtt: bölcsesség) nélkül ránk szakadó szabadság: káros. Káros, mert helytelen döntésekhez vezet, és káros, mert nem szembesít e helytelen döntések rossz következményeivel. Káros azért is, mert valahol odabent a lelkiismeret ilyenkor riadót fúj, és a képtelen döntési helyzet elé állított egó szorongani kezd. Fogalma sincs, hogy milyen a jó döntés, mert túl hirtelen lett túl nagy a döntéseket megkívánó játéktér.

 

 

Az 1962-es kubai rakétaválság az egyik első olyan világosan megfogalmazott döntési helyzet volt, amellyel az emberiség a szabad akarata határához elérkezett. Szabadon dönthettek volna úgy elődeink, hogy kirobbantanak egy atomháborút, de akkor én nem írnék itt most semmit, és Ön, kedves Olvasó, nem olvasna sem itt, sem máshol semmit. Nagy hálát adhatunk tehát az akkor élők bölcsességének (és a Lélek rájuk sugárzó kegyelmének), hogy rájöttek arra, hogy "szabad döntés" ilyen helyzetekben már nem létezik. Az emberiség egyre több olyan helyzetbe kerül napjainkban, amelyben a "szabad döntései" saját magát is hosszabb távon kipusztító, katasztrofális következményekkel járnak (lásd pl. a 2018-as évet indító írásomat az éghajlatváltozásról).

 

A Föld erőforrásai végesek. Emiatt a "nekem több" és "nekem jobb" szabadságnövelő döntései igen sok esetben a "nekik kevesebb" és "nekik rosszabb" implicit döntéseivel járnak együtt. A "nekik" azonban messze van. A "nekik" szenvedő arca a mi jóízű, bőséges vacsoránk közben egyetlen szabad kattintással átkapcsolható egy vidámabb csatornára. Ha meg a "nekik" nekierednének, és ide akarnának jönni, hogy számukra is szabad legyen, amit nekünk magunknak szabad: no, köszönjük szépen, abból mi nem kérünk. A szabadságunk jelentős része a mások korlátozása árán megvalósuló szabadság. A modern világrendszer egyensúlya addig marad fenn, ameddig kellő mértékben csöpögtetni lehet a szabadság egy erősen korlátozott látszatát a "nekik"-nek. Ezzel a gondolattal mi a jóízű, bőséges vacsoránk mellett jól el is vagyunk. Nem gondolkodunk közben néha el azon, hogy Valakik nekünk is csöpögtetnek Valamit? ... Nem gondolkodunk el azon, hogy ez a kollektív "csöpögtetősdi", ez nem megoldás??

 

 

Az ember szabad akarata zabolázatlan és zabolázhatatlan teremtmény. Első megnyilvánulása a tiltott gyümölcs felzabálása volt, amit a Paradicsomból való kiűzetés követett. Isten büntetése pontosan olyan, mint a modern apuci. Amikor Isten büntet minket, nem csinál mást, csak érvényesülni hagyja az ember saját, "szabad" akaratát. Nagyobb büntetés ennél minket nem érhet. Vessünk egy pillantást magunkra – Isten mindenható szemszögéből. Mekkorának látjuk magunkat? Nagyobbnak, mint az a hároméves gyerek, akitől apuci döntést vár?? El tudjuk azt képzelni, hogy MEKKORA képtelenség az, amikor egy ilyen törpe farkinca, mint ami mi magunk vagyunk, pöffeszkedő magányában hirtelen úgy gondolja, hogy elkezdi csóválni az Úristent, mint egy kutyát? (Ahogyan az egyik hitbéli testvérem egy nagyon-nagyon nehéz élet summázataként megfogalmazta: "Tudjátok, vannak Istennek módszerei arra, hogy megmutassa azt, amikor rossz úton járunk." Higgyük el neki: vannak. És ne akarjuk megtudni, hogy milyenek...)

 


 

3. Hogyan nyerhető el az igazi szabadság?

 

„A keresztyén ember szabad ura mindennek, és nincs alávetve senkinek.
A keresztyén ember készséges szolgája mindennek, és alá van vetve mindenkinek.”

(Luther Márton: Értekezés a keresztény ember szabadságáról)

 

Nem élhet tehát az ember szabadon, mert szabadságát maga, embertársai és az őt tápláló természet ellen fordítja. Nem kötözheti magát gúzsba törvényekkel sem, mert kitartó és eszes, és minduntalan megtalálja azt, hogy hogyan bújjon ki a saját maga szabta törvények alól. (Ha ezt nem hisszük, akkor nézzünk ki egy kicsit az ablakon...) Mi a megoldás? A megoldás a Miatyánk harmadik kívánsága: "legyen meg a Te akaratod". Az ember csak akkor találhat megnyugvást, ha lemond a szabadságáról, és életének egészét oda teszi, ahova az való: Isten tenyerére. "Az a megoldás tehát Péter, hogy szolgaként éljük le az életünket?" Nem. Isten az egyetlen, akinek ha odaadjuk a szabadságunkat, akkor nem a szolgaságot, hanem az emberi ésszel soha el nem képzelhető, fel nem fogható, és át nem élhető szabadságot adja cserébe nekünk. Isten ugyanis SAJÁT MAGÁT adja cserébe azért, hogy mi odaadtuk magunkat Neki. Semmivel nem kevesebbet. Isten pedig maga a Teljesség. Ennek a Teljességnek a mérhetetlen dimenziójú szabadságába robbanunk bele egész valónkkal abban a pillanatban, mihelyt átadtuk az életünket Isten Gondviselésének. Isten olyan helyekre, olyan helyzetekbe juttat minket, amelyeket saját erőnkből elképzelni sem tudtunk volna – nemhogy megtenni. Isten szabadsága azonban nem csak azért "előnyös csere", mert felfoghatatlanul nagyobb, mint a mi törpe egónkba zárt, annyira féltett kis "szabadságunk". Isten szabadságával jár még két apró bónusz. Az első és legfontosabb bónusz Isten végtelen szeretete, amely kisimít minden ráncot, amelyet a saját eltékozolt életünk gyűrt belénk. A második bónusz pedig az, hogy Isten Útját követve Jót teszünk. Növeljük a világban élő világosságot, szeretetet és életet – és nem csökkentjük. Növeljük a világ tisztaságát – és nem szennyezzük be azt. Végezetül: növeljük a világ egységét és rendjét – és nem szaggatjuk szétdobált darabokra azt, ami Egész. Választhatunk. Ez a választás az igazi szabadság.

 

Három záró megjegyzés.

 

1. Hallottam egyszer egy szentbeszédet, amelyben az hangzott el, hogy "Krisztus igája azért gyönyörűséges és a terhe azért könnyű (Mt 11,30), mert az Ószövetség igája olyan részletes és nehéz volt." Szívből sajnálom, hogy az homíliát tartó atya nem érezte még meg, hogy mi Jézus igazi lényege. Krisztus igája azért gyönyörűséges és a terhe azért könnyű, mert Krisztus és az Atya minket Magába ölel, és belső belátást, ERŐT ad az emberfeletti dolgok elviseléséhez is. Jézus nem kevesebbet kér, mint az Ószövetség. Jézus sokkal többet kér. Jézus MINDENT kér. De a Teljességet adja cserébe. A szeretet Teljességével együtt.

 

2. Marad-e az embernek bármilyen személyes szabadsága akkor, ha átadta az életét Jézusnak? "Agyament Jézus-robotot akarsz te csinálni belőlünk, Péter?" -- mondhatja itt az Olvasó. Isten terveit nagyon-nagyon ritkán szokta akadályozni az, ha én zöld kapucnis babaruhát vettem a gyerekemnek a kék masnis helyett. Ne aggodalmaskodjunk tehát. Marad még nekünk magunknak is annyi döntés, amennyit nagyon nem szeretnénk. Honnan lehet azt eldönteni, hogy meddig terjednek a "világ dolgai", amiben nekem szabadságom van, és mettől kezdődnek "Isten dolgai", amelyben szemernyi szabadságom nincsen? Bizonyos kegyességi életformák számára a válasz igen könnyű: a babaruha a "világ dolgához", az Istentiszteletre járás meg "Isten dolgához" tartozik. Ki kell az életet ilyen szép szögletesre berendezett testvéreimet ábrándítanom: ez messze nincsen így. Lehet olyan eset, amikor a babaruha megvásárlása az istentisztelet helyett az az út, ami Isten útja (példaként gondolkodjunk el Jézus szombati gyógyítás-történetein egy kicsit...). "Most zavarodtam össze, Péter... – mondhatja az Olvasó – Akkor mit tegyek?" Három nagyon fontos iránytűnk van: az első a lelkiismeret. Vannak azonban sokkal közvetlenebb jelzőfények is: a szeretet és a fájdalom. Aki átadta az életét Jézusnak, abban megjelenik Jézus fájdalma minden olyan esetben, amikor valami olyan rosszat tapasztal a környezetében, amelyet csökkenthetne. Merjük Jézus fájdalmára rábízni magunkat! Észre fogjuk venni... Akkora fájdalmat soha éltünkben nem éreztünk, mint amilyen az Övé(nek az a törpe része, amelyet megenged, hogy megérezhessünk, mert egy kicsit is többe belepusztulnánk). Jézus szeretetének a felragyogásánál nincsen nagyobb esemény az életünkben. Jézus fájdalma és szeretete olyan jelzőfények, amelyek "odahívják" a Szent Lelket hozzánk, aki megmutatja a szükséges cselekvés mikéntjét, és megadja az erőt is ahhoz, hogy ezt véghezvigyük. Sőt! Néha a zömét ő végzi el helyettünk! Hát nem gyönyörűséges a Krisztus igája, és nem könnyű a terhe? Dehogynem! SOHA nem egyedül kell ezt a terhet vinnünk, és Jézus MINDIG átveszi a nagyobb részét, ha mi már nem bírjuk.

 

3. Ha mindez ilyen nyilvánvaló, miért vannak mégis oly kevesen, akik átadják életük egészét Istennek, és magukra veszik a Jézus igáját? Hadd idézzem Skublics Máté szavait erről: "A normálist gyakran összekeverjük az elterjedttel. Arról, amit nap mint nap látunk magunkban meg az embertársainkban, tapasztalva a bűn valóságát és annak következményeit, azt hisszük, hogy az a normális – pedig az csak az elterjedt. ... Az a mennyei dicsőség, amelyet az Úr előkészített számunkra, egyáltalán nem emberfeletti, nem emberen túli, hanem az embernek a lényege ... vannak néhányan, akik tanúságtételként elkezdhetik ezt megélni már itt a földön is. Ez az, ami a normális." Gondolkodjunk egy kicsit: mi tehát az igazi szabadság? Ha arra megyünk, amerre mindenki megy – csak egy kicsit másként? Vagy ha megtaláljuk azt a szűk Utat, ami a Végtelenbe vezet? Választhatunk. Ez az igazi szabadság. Ez Jézus kegyelme. Ez az evangélium maga.

 

 

Fő témakörök: 

Témakörök: