Milyen a jó vezető?

Gondolatok a szeretetszolgálatban eltöltött életről
Printer-friendly version / Nyomtatóbarát változatPrinter-friendly version / Nyomtatóbarát változat

1. Az énközpontú élet csapdája. A kiteljesedés óriási élménye az, amikor a felnövekvő ember rájön, hogy önállóan is tudja élni az életét. Az egyik akarásból következik a másik, a másikból meg a harmadik. Az óriásivá növekvő akarat sose gondolkodik el igazán azon, hogy mi is a távolabbi célja mindannak, amit akar? Eljön az idő, amikor az ember megfárad. Még akar, de már nem tudja minden akaratát teljesíteni. Beköszönt az életközepi válság. Emberünk rádöbben arra, hogy a nagy rohanásban egyedül maradt. Elérte határait: kiégette magát. Sokak élete itt fejeződik be. Jön még az öregkor, de az már csak egy széteső ember elnyújtott agóniája lesz. (Aki erről többet szeretne olvasni, kérem olvassa el a blogbejegyzést itt.)

 

2. Milyen a jó vezető? A szolgálat ereje. Ki lehet törni az önmegvalósítás önmagunkba záró köreiből, és újra, immár kiteljesedve fel lehet fedezni a világ "mélydimenzióját". A világ felfedezéséhez a kulcs: a szolgálat ereje. Isten mindannyiunkat fel akar használni arra, hogy másokban a jót ébresztgessük. A jó csak a példa erejével terjedhet igazán. A másikat igazán elérő, a másikra igazán ható példa az a példa, amellyel önzetlenül őt szolgáljuk. A jó vezető figyel és szolgál. A jó vezető mérlegel, és megpróbálja a gondjaira bízott közösséget az arany középút felé terelgetni mindig azt is segítve, amit a közösség többsége éppen nem akar, sőt: azt is, amire nincsen éppen szükség. A jó vezető döntésképes, felelős, nyugodt, alázatos és tudja, hogy mikor kell leköszönni. (Aki erről többet szeretne olvasni, kérem olvassa el a blogbejegyzést itt.)

 

3. Hogyan tehetjük örömmé a környezetünk életét? Kiteljesedés egy szeretetszolgálatban eltöltött életben. Mi tehát a szolgálat? Az Isten által nekünk adott szeretet továbbadása másoknak. Ha megnyíltunk arra, hogy befogadjuk Isten szeretetét, képtelenség lesz az, hogy ezt magunkban tartsuk. Így válik a szeretetszolgálat életformává. Így válunk szeretetforrássá a környezetünk életében. A jó vezető tehát a környezete szeretetforrása. (Aki erről többet szeretne olvasni, kérem olvassa el a blogbejegyzést itt.)

 


 

1. Az énközpontú élet csapdája

 

"Ha egy olyan ember talál egy négylevelű lóherét,
aki nem tud számolni, vajon szerencsés-e?"

(Stanislaw Lec)

 

"Ha a kicsinyeket körülveszi a gondoskodó, gyöngéd szeretet: boldogok. Ahogy a gyermek felnő: ez a szeretetburok szétreped. A kamasz ezt sokszor felszabadulásként éli meg, de valójában a világ "mélydimenziójától" fosztja meg magát." (Lukács László SchP) A kiteljesedés óriási élménye az, amikor a felnövekvő ember rájön, hogy önállóan is tudja élni az életét. Járni kezd: oda megy, ahova akar. Kezébe veszi sorsát: arra fejlődik, amerre akar. Az egyik akarásból következik a másik, a másikból meg a harmadik. A nagy rohanásban az óriásivá növekvő akarat sose gondolkodik el igazán azon, hogy mi is a távolabbi célja mindannak, amit akar? Eljön az idő, amikor az ember megfárad. Még akar, de már nem tudja minden akaratát teljesíteni. Beköszönt az életközepi válság. Emberünk rádöbben arra, hogy a nagy rohanásban egyedül maradt. Nem tud már minden nap olyan új feladatot, olyan új helyzetet teremteni, ami stimulálná. Elérte határait: kiégette magát. Sokak élete itt fejeződik be. Jön még az öregkor, de az már csak egy széteső ember elnyújtott agóniája lesz.

 

"Nagyobb örömüket lelték az üdvösségben, mint az Üdvözítőben,
az adományban, mint az adományozóban,
a teremtményben, mint Istenben."

(Luther Márton: Magnificat, 1521)

 

 

 

 

Ferenc pápa így fogalmazta meg az önmagunkba záródás veszélyét 2018. augusztus 1-i beszédében: "A bálvány voltaképpen önmagunk tárgyakba vagy tervekbe való kivetítése. Ezt a dinamikát használja ki például a reklám: nem a tárgyat látom önmagában, hanem úgy észlelem azt az autót, azt a mobiltelefont, azt a szerepkört – vagy más dolgokat – mint eszközt önmagam megvalósítására, egzisztenciális igényeim kielégítésére. És keresem azt, és beszélek róla, gondolok rá. A gondolat, hogy birtoklom azt a tárgyat, vagy megvalósítom a tervet, megszerzem ezt az állást, csodálatos útnak tűnik a boldogság felé, toronynak az ég eléréséhez, és mindent e cél elérésének vetek alá."

 


 

 

2. Milyen a jó vezető? A szolgálat ereje
 

Ha mindenben Jézust keresed,
bizonnyal megtalálod Jézust.
Ha pedig magadat keresed,
vesztedre, magadat találod mindenütt.

(Krisztus követése, II.7.III)

Az írásom arról szól, hogy van más út! Ki lehet törni az önmegvalósítás önmagunkba záró köreiből, és újra, immár kiteljesedve fel lehet fedezni a világ "mélydimenzióját". Ehhez a zárhoz a kulcs: a szolgálat ereje. "Senki sem önmagában, elszigetelt egyénként üdvözül. Isten az emberi közösséget alkotó személyes kapcsolatok szövedékét szemmel tartva vonz magához bennünket." (Ferenc pápa: Örüljetek és ujjongjatok, 6) Isten mindannyiunkat fel akar használni arra, hogy másokban a jót ébresztgessük. Nem vezet az haszonra, ha a jócselekedeteket "kikényszerítjük". A jóra kényszerített ember csak az első pillanatot lesi, amikor a kényszer abbamarad, hogy kettőzött erővel folytathassa a rosszat (lásd: Mt 12,43-45; Lk 11,24-26). A jó csak a példa erejével terjedhet igazán. Ennek lehet, hogy "kisebb a hatékonysága", de a hatása tartós. Az igazi példa nem önérdekű. A másikat igazán elérő, a másikra igazán ható példa az a példa, amellyel önzetlenül őt szolgáljuk. Hallani vélem, ahogyan az Olvasó most közbeszól: "De hiszen ez butaság! Hát így csak kihasználnak engem!" Megeshetik ez is. De ne felejtsük azt el, hogy a sokszor ismétlődő szolgálat még akkor is mások tudomására jut, ha mi magunk mindent elkövetünk annak érdekében, hogy titokban maradjon. Leginkább pedig azt ne felejtsük el, hogy minden egyes szolgálat egy új és új esély annak a másiknak, aki a szolgálatot elfogadja, hogy megérezze Isten érintését. Az igazi önzetlenség megrendítő. Pontosan olyan megrendítő, mint Isten érintése. Vannak persze megátalkodott lelkek, akik az egó olyan kemény burkát növesztették maguk köré, amelyet az önzetlenség már nem tör át. Jó hírem van. Ők sem reménytelenek. Soha nem tudhatjuk, hogy a szolgálatok változatos formái közül melyik lesz az, amelyik megrepeszti a másiknak a saját maga által alkotott börtöne falát, és kiszabadítva őt a bezártságából, utat nyit neki Isten végtelen szeretete felé. Ez a csoda nem a mi munkánk eredménye lesz. Isten közvetlen kegyelme ez mindkettőnknek: a másiknak, akit kiszabadított, és nekünk magunknak, akik eszközéül szolgálhattunk ebben.

 

Hadd bíztassam az Olvasót, hogy gondolkodjon el néhány olyan régebbi cselekedetén, amellyel másokat szolgált. Gondolja át, hogy amikor ezt tette, mi volt a motiváció, mi volt a cél, ami mozgatta? Volt-e egyértelműen remélt "saját haszon" akkor, amikor elkezdte ezeket a cselekedeteket? Most, hosszabb idő után visszagondolva minderre, jó érzéssel tölti-e el az, amit akkor tett? Ha igen, mik ennek az érzésnek az okai? A saját akkori gyarapodása, vagy valami más is?

 

Ezek után felmerül a kérdés: Milyen a jó vezető? Az évadkezdő blogbejegyzésben írtam, hogy a komplex rendszerek (így az emberi közösségek is) forrásgazdag és forrásszegény periódusok váltakozásával tanulnak. A jó vezető figyel. Figyeli a környezet, és figyeli a rá bízott közösség változásait. Legfőképp pedig fürkészi Isten mindezekben is megnyilvánuló akaratát. A jó vezető szolgál. Elsőként Istent, a Mindenség Urát. Szolgálja azt a közösséget, amelyik vezetővé választotta. És szolgálja a közösség minden egyes tagját külön-külön is. A jó vezető mérlegel. Minden pillanatban újra és újra megpróbálja megérezni, hogy az adott helyzet egy, már a közösség által korábban begyakorolt megoldás nagy hatékonyságú végrehajtását kívánja-e meg (ez sokszor előfordul forrásszegény szakaszokban), avagy olyan új megoldásokat kíván, amelyhez a közösség minden tagjának a tudását és tapasztalatát mozgósítani kell? (Ez utóbbi helyzet gyakoribb a forrásgazdag szakaszokban, amikor a cselekvés hatékonysága kisebb fontossággal bír. Minderről bővebben írtam angolul itt, magyarul pedig itt.) A jó vezető olyan szempontból is a mérleg nyelveként viselkedik, hogy megpróbálja a gondjaira bízott közösséget az arany középút felé terelgetni. Ha burjánzanak az új megoldások, akkor segít választani belőlük, és ezzel is nagyobb hatékonyságot teremt. Ha pedig túlzottan olajozottan megy minden, akkor azt segíti, hogy a megváltoztatására irányuló szándékok a felszínre bukkanhassanak. A jó vezető tehát mindig azt is segíti, amit a közösség többsége éppen nem akar, sőt: azt is, amire nincsen éppen szükség. Ezzel készíti fel ugyanis a közösségét a jövő változásaira. A jó vezető döntésképes. Észreveszi azt, amikor vészhelyzet van. Ilyenkor habozás nélkül dönt, irányít és vezet. Vészhelyzetben a legtöbb rossz döntés is sokkal jobb, mint a bénultság, a döntésképtelenség. A jó vezető nyugodt. Nem gondolja azt, hogy mindig vészhelyzet van, hanem tudja, hogy igazi vészhelyzet csak igen ritkán fordul elő. A jó vezető felelős. Vállalja a döntéseit, és hiteles, igaz magyarázatot ad róluk. Vállalja annak a beismerését, ha a magyarázata és a döntései hibásak voltak. A jó vezető alázatos: tud kérdezni, tud megköszönni, és tud bocsánatot kérni. Végezetül: a jó vezető tudja, hogy mikor kell leköszönni. A vezetés elképesztő mennyiségű információ feldolgozásával jár. Ebben minden ember elfárad egy idő után. Tíz évnél több ugyanazon a helyen: nagy veszély mindenkinek. A vezető kiég. A kiégett vezető cselekedetei rutinná válnak, alázata megkopik, figyelme lankad, szolgálata lanyhul, mérlegelése hibázik, a döntései elhamarkodottak, a viselkedése pedig ideges és felelőtlen lesz. Ilyenkor kell felállni. A jó vezető a megbízatása minden napján tudja, hogy ki lesz az utódja, és örömmel adja át neki a feladatát, ha eljött annak az ideje.

 


 

3. Hogyan tehetjük örömmé a környezetünk életét? Kiteljesedés egy szeretetszolgálatban eltöltött életben

 

"Aki szeret, röpül, fut örvend,
szabad, és semmi sem ejti rabul.
Mindent odaad, hogy mindent megnyerjen,
és mindene megvan mindenben,
mert mindenek fölött
az egy legfölségesebben talál megnyugvást
akiből minden jó ered és kiárad."

(Krisztus követése, III.5.II)

Mi tehát a szolgálat? Magunknak mások alá rendelése? Önmagunkra erőltetett kényszer? Egyáltalán nem! A szolgálat az Isten által nekünk adott szeretet továbbadása másoknak. Ezért természetes, ezért kifogyhatatlan, és ezért állandó. Isten szeretete végtelen. Isten szeretete a világ "mélydimenziója". Ha megnyíltunk arra, hogy befogadjuk Isten szeretetét, képtelenség lesz az, hogy ezt magunkban tartsuk, mert akkor rövidesen szétrobbanunk. Gyönyörűséggé válik tehát számolatlanul odaajándékozni az Istentől kapott szeretetet másoknak, mert Isten szeretete miránk is számolatlanul záporozik. Így válik a szeretetszolgálat életformává. Így válunk szeretetforrássá a környezetünk életében. Minderről részletesebben a következő blogbejegyzésben írok majd.

 

Tegyük fel még egyszer a kérdést: Milyen a jó vezető? A jó vezető a környezete szeretetforrása. Ez összefüggésben van azzal, hogy miért szolgálja a jó vezető elsősorban Istent, a Mindenség Urát, és miért fürkészi az Isten mindenben megnyilvánuló akaratát. Nem azért, mert csak ezzel lehet egyházának jó fia. Hanem azért, mert az Istennel való együttes lét a saját létének az alapja, és annak a szeretetnek a forrása, amelyet ő maga is továbbad, amikor szeretetforrássá válik.

 


 

 

Válasz (2018. október 13.)

 

Teljesen egyetértek "Paál András"-sal, hogy sokszor egész élet küzdelme vezet el oda, hogy megélhessük megélni nem érdemes céljainkat. Az is mélyen igaz, hogy minden elért cél valahol korlátoz minket (ez is benne van abban, amit "Paál András" így fejez ki: "a leképezett kép megfizeti a leképezés árát"). A szabadsági fokaink száma (a szabadságunk!) csökken azáltal, amikor kivívtuk a "szabadságunkat" azzal, hogy (pl.) megvettük álmaink vágyát, XXX-et (ide akármit belegondolhatunk). Minden új cucc figyelmet igényel. A figyelem véges. Érdemes megfigyelni környezetünk cuccrabjait.

 

A "leképezett kép azért is megfizeti a leképezés árát", mert információkban szegényedik, ahogyan "Paál András" kiválóan elemzi ezt néhány képben. Mindez nem okoz nagy gondot akkor, ha az információszegényedés a 100 egységből csinál kettőt, mert a száz kezelhetetlenül sok, a kettő meg – reméljük hogy – számunkra jól reprezentálja a százat. De azért vegyük azt észbe itt is, hogy a kategorizálás, a címkézés micsoda átokhoz vezet, amikor teljes emberi sorsokat intézünk el egy kategóriával (keresztyén, keresztény, népvándorló, labanc, stb. stb.) Itt jön elő a "Paál András" által "a hülyeséghez való jog"-nak definiált kölcsönös megértés igénye. Vakok vagyunk. A vakoknak segíteni kell egymást, hogy látóbbak legyenek. Az egyikfajta vaknak toleránsnak kellene lennie a másikfajta vak "hibáival" szemben, hiszen a nyomor közös. (Sőt! A másikfajta vak másfajta látásmódja érték, ahogyan az indiai vak emberek példázata is mutatja.) Amit "Paál András" nagyszerűen érzékeltet, az a "komplexitás csapdája". Az emberiség eljutott oda, hogy a leképezendő komplexitást igen sok oldalról láthatja már. Ez azonban nem örömmel tölti el, hanem rádöbbenti az agykapacitása határaira, ami megrémíti. Görcsösen ragaszkodik tehát a leegyszerűsített fogalmakhoz. Sőt, tovább egyszerűsíti őket. Így válnak az emberiség sorskérdései óvodai csetepatévá, avagy vásári bohózattá évszázadunkban.

 

Nagyon örülök (és köszönöm neki!), hogy "Paál András" rendszeresen alkalmat ad arra, hogy a 2.0-ás gondolatokat átfordítsuk az 1.0-ás gondolatok nyelvére. Hadd transzformáljam vissza a fenti gondolatot 2.0-ba, mert így lesz a kép teljes. A leképezés által okozott információszegényedés akkor válik katasztrofálissá, amikor nem a "százat", hanem a Mindenséget akarjuk "kettő"-re leképezni. Ilyen esetben ugyanis a leképezés nemcsak szegényebb mint az eredeti, és nemcsak az képzelhető el, hogy az eredetinek egy mellékes, szubjektív, rossz oldalát emeli ki fő tulajdonságaként, hanem nyilvánvaló, hogy a leképezés köszönő viszonyban sem lehet a leképezettel, mert a Mindenség értelmileg emberi szinten még leképezett változatban sem fogadható be. Így annak valamilyen megérzéséhez, hogy mi is lehet Mindenség fontos jellemzője, nem más kell, semmint a Mindenség jóindulatú segítsége. Alulról ez nem megy. A Mindenség jóindulatú segítségét a 2.0 nyelvezet kegyelemnek hívja. A 2.0-ás fogalomrendszerben az ezen jóindulat által okozott békességben "mehet életünk műsora a képek által meg nem jeleníthető dimenzióban tovább". A november 1-én, Mindenszentek napján megjelenő blogbejegyzés fog arról írni, hogy mindezt mi magunk hogyan tudjuk átadni a következő generációnak.

A hálaadásról szóló írásomat lásd itt.

A szeretethálózatokról szóló írásomat lásd itt.

 

 

Fő témakörök: 

Témakörök: 

Hozzászólások

A tervekbe, tárgyakba való kivetítése önmagunknak bezáródást eredményez, próbálom tömörítve érteni.....vagy ha nem is érterni, hanem csak visszajelzésként mutatni, mit fog fel ebből az 1.0 -ás bloghoz szokottab énem.
Egyfelől felettébb érdekes, hogy a tervek, mondjuk lehetnek célok például, milyen ravasz cuccok, évtizedek óta a célok elérésének módjait tanítják mindenütt, ám a megélni érdemes célok kijelölésének tudománya gyerekcipőben sem jár, el is érjük megélni nem érdemes céljainkat.
Másfelől nagyon erős áthallást érzek azzal, hogy a leképzett kép megfizeti a leképzés árát, pl egy pohár, ami nyitott alakzat, ki lehet önteni belőle a vizet, ha leképzem síkba mondjuk, akkor zárt kör és zárt téglalappá válik, veszít a kép a dolog használhatóságáról szóló infóból. A kép alapján okoskodó megállapíthatja, nem lehet meginni a vizet a pohárból. ((-:
Kicsit olyan ez az egész leképzési ismeretek témaköre, mintha el lenne hallgatva, nem hallani róluk, pedig egyszerű , mint egy faék, és nem csak a Biblia, hanem más vidékek ősi hagyománya is szól lépten nyomon róluk. Általános iskola szintjén el lehet mesélni, hogy egy rajz leginkább is sík, a papírhoz, a leképző felüléethez hasonlít, lehetne érteni, hogy nyelvi, idegi, kultúrális, stb rendszereinkre leképzett világunk, pontosabban a többszörösen leképzett képe annak óvatosan kezelendő, nem vehető készpénznek a látvány és érzékelmény, és pont ezért érdemes, sőt számunkra praktikus bő ráhagyással megadni a mások jogát látszólagos "hülyeségükhöz"..  Az ellhallgatásnak , vagy legyen bármi az ok, az is következménye, hogy megint faék egyszerűséggel nem mondjuk el a következő generációnak jó korán, hogy ha magunkat időben, térben stb korlátoltnak látjuk, akkor jó eséllyel a látottnál szabadabb, teljesebb, időtlenebbek vagyunk, a poharas képnél maradva, mégiscsak kiihatjuk a vizet a látszólag zárt pohárból és mehet életünk műsora valami a képek által meg nem jeleníthető dimenzióban tovább.
Mindenki vezető, másnem saját életvitelét irányítja és ezzel telhjes kapcsolatrendszerét. Nagyon gyakorlatiasan el kellene tűnődni , mint adható ehhez hittől függetlenül IS alkalmazható túlélőkészlet.
Elnézést, hogy próbálom a témát "lerángatni a földre", de naponta látva, hogy az óvoda mint tereli már egy kiscsoportos világlátását is vetületek csapdájába anélkül, hogy a visszaút fonalát bárki oda akarná nekik adni , vagy látva, mint sereg alapvetően jó szándékú ember a leképzés okán hibás kép alapján serényen igyekszik megjavítani, kezelni akár globális akár lokális kérdéseket és ezzel egyre beljebb festi magát a sarokba a fajtánk ...szóval valahogy fajtánknak ki kellene keveredni ebből a groteszk tükörlabirintusnak látszó teljesen hétköznapi szinten bálványos bohózatból.