A kiegyensúlyozottságról

Gondolatok az élet lassú visszarázódásának az elején
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

1. A kiegyensúlyozottság szokványos értelmezései. Az egyensúly megtalálása és megtartása valahol úgy él bennünk, mint a változatlanság elérése. Úgy gondolkodunk az egyensúlyról, hogy aki egyensúlyban van, az nem mozdul sehova, hanem lebeg. Sokszor azonban elfelejtjük azt, hogy a lebegés csak látszólag mozdulatlanság. A lebegés a valóságban minden irányba való finom mozgások egyensúlya. Minden egyensúly dinamikus. Még a lelki nyugalom egyensúlya is – csak az máshogy (erről majd az írás végén lesz szó). (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

 

2. A kiegyensúlyozottság, mint a bölcsesség egyik fontos eleme: ma, az élet lassú visszarázódásának idején. Különösen fontos az új egyensúly megtalálása akkor, amikor a helyzet éppen alapvetően megváltozik. „Könnyű” volt a korona vírus járvány elején rátalálni egy új útra, amikor szerencsétlenül járt országok korábbi sorsa, és ebből fakadó rendeletek szabályozták a kötelező viselkedést. Mennyivel nehezebb dolgunk van most, amikor „vissza kell állni a régi kerékvágásba”. Tényleg a régibe? Hát az nagy baj lenne… Akkor nem tanultunk volna semmit… Visszaállni? Biztos, hogy mindenkinek egyforma sebességgel kell? Az időseknek és betegeknek is? Nem kellene visszafogni magunkat még akkor is, amikor már megint „mindent szabad”? A kiegyensúlyozottság az ókori bölcsesség egyik alap-kategóriája volt. Az arany középút egyensúlya a szélsőségektől való tartózkodás. Itt a szélsőséget nemcsak abszolút értelemben kell érteni. Szélsőség lehet az is, ahova a tömeg éppen megy. A bölcs nem sodródik a nyájjal. Kiemeli a nyájból a fejét, szétnéz, és megindul másfele – ha kell. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

 

3. Az igazi egyensúly. Hogyan éri el a lélek az egyensúlyát? A lélek egyensúlya nem onnan jön, hogy megtanulja, és betartja a játékszabályokat. A lélek egyensúlya egy másik dimenzióban van. Ha hagyjuk azt, hogy Jézus megérintsen bennünket, és ha megérezzük ezzel Isten Teljességét, akkor a lelkünk kirepül egy olyan dimenzióba, amelyben az örök élet nyugalma van. És, mintegy gyönyörűséges ráadásként, a lélek Isten közelségében felfrissül, és újra töltődik. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)

 


 

1. A kiegyensúlyozottság szokványos értelmezései

 

Hadd kezdjem az írást egy személyes történettel. Valahogyan az átlagosnál alulfejlettebb egyensúlyérzékkel születtem. Sose felejtem, amikor édesanyám Szigligeten hét tejfölt kért valami sütés-főzéshez, és hazafele jövet beakadtak a tejfölök a biciklim küllői közé. Még a fejem is tejfölös lett… Azt se feledem, amikor életemben először (és utoljára…) motoroztam, mert a gyakorlati tanárunk motortanítási órát szervezett az Apáczai általános iskolájában. Nem a „fék”, hanem a „gáz” markolatot húztam meg, és a játszótér mászókáján landoltam a motorral. Égi szerencse, hogy nem mászott rajta senki, mert akkor még gyilkos is lehetett volna belőlem… Az egyensúly megtalálása és megtartása valahol úgy él bennünk, mint a változatlanság elérése. Úgy gondolkodunk az egyensúlyról, hogy aki egyensúlyban van, az nem mozdul sehova, hanem lebeg. Sokszor azonban elfelejtjük azt, hogy a lebegés csak látszólag mozdulatlanság. A lebegés a valóságban minden irányba való finom mozgások egyensúlya. Minden egyensúly dinamikus. Még a lelki nyugalom egyensúlya is – csak az máshogy (erről majd az írás végén lesz szó). A dinamikus egyensúlyra hadd hozzam példának Jack Nicholsont, aki a filmjeiben úgy tudott egy sokszor felejthetetlen karakter-egyensúlyt megjeleníteni, hogy ő maga eközben egyetlen pillanatig nem volt egyensúlyban.

 


 

2. A kiegyensúlyozottság, mint a bölcsesség egyik fontos eleme: ma, az élet lassú visszarázódásának idején

 

Különösen fontos az új egyensúly megtalálása akkor, amikor a helyzet éppen alapvetően megváltozik. „Könnyű” volt a korona vírus járvány elején rátalálni egy új útra, amikor szerencsétlenül járt országok korábbi sorsa, és ebből fakadó rendeletek szabályozták a kötelező viselkedést. Mennyivel nehezebb dolgunk van most, amikor „vissza kell állni a régi kerékvágásba”. Tényleg a régibe? Hát az nagy baj lenne… Akkor nem tanultunk volna semmit… Visszaállni? Biztos, hogy mindenkinek egyforma sebességgel kell? Az időseknek és betegeknek is? Nem kellene visszafogni magunkat még akkor is, amikor már megint „mindent szabad”? A kiegyensúlyozottság az ókori bölcsesség egyik alap-kategóriája volt. Itt messze nem a sztoikus nyugalomra gondolok elsősorban. Az arany középút egyensúlya a szélsőségektől való tartózkodás. Itt a szélsőséget nemcsak abszolút értelemben kell érteni. Szélsőség lehet az is, ahova a tömeg éppen megy. A bölcs nem sodródik a nyájjal. Kiemeli a nyájból a fejét, szétnéz, és megindul másfele – ha kell. Ha mindenki csak „visszacsinálja” most azt, amiben néhány hónapja megváltozott az élete – biztos, hogy ez a helyes út? Nem kellene másfele megindulnunk?

 


 

3. Az igazi egyensúly

 

Hogyan éri el a lélek az egyensúlyát? A földön marad, és jobbra lép, ha balról jön a nyomás? Majd balra lép, ha jobbról? Kockázatos tánc ez. És hosszú távon nem is tartható. A lélek egyensúlya nem onnan jön, hogy megtanulja, és betartja a játékszabályokat. A lélek egyensúlya egy másik dimenzióban van. A léleknek ki kell tudni repülnie a mindennapi hatások vissza-visszatérő köreiből. Felül kell tudni emelkednie az élet beláthatatlan labirintusain. Ha hagyjuk azt, hogy Jézus megérintsen bennünket, és ha megérezzük ezzel Isten Teljességét, akkor a lelkünk kirepül egy olyan dimenzióba, amelyben az örök élet nyugalma van. Kiszakad a lelkünk a földi herce-hurcából, és felülről, Isten szemével látja meg azt, hogy hol jártunk épp a lenti labirintusban. Onnan, fentről már látszik a helyes út. És, mintegy gyönyörűséges ráadásként, a lélek Isten közelségében felfrissül, és újra töltődik. Hadd zárjam az írást azzal, amivel elkezdtem: egy saját történetemmel. De nem fiatalkoromból, hanem tegnapról. Teológiai vizsgákra tanultam ennek az írásnak a heteiben. Volt úgy, hogy nagyon kimerültem – és úgy is, hogy el is keseredtem. Túl sok ez… És akkor, hirtelen, kegyelemként beugrott az a taizéi ének, amelyet Dobogókőn, a Manrézában énekeltünk: „Irgalmas Istenünk jóságát, mindörökké éneklem.” Beugrott a spontán kialakuló nyolc szólam hihetetlen tisztasága. És berepültem az Atya Házába. Ahol mindegyikünk otthon van, teljes és végleges egyensúlyban. Mindig. Örökre. Ezt az igazi egyensúlyt kívánom minden kedves Olvasómnak!

 

Fő témakörök: 

Témakörök: