A feladat és a szolgálat különbsége

Böjti gondolatok az önfeláldozás hasznáról
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

1. Miért nem elég az, ha jól teljesítjük a feladatainkat? Az ember közösségi lény. A közösség egyik elsődleges haszna a munkamegosztás. A munka megosztásából feladatok származnak. Miért nem elég mégsem az, ha jól teljesítettük a közösségünk által megszabott feladatainkat? A feladatcentrikus élet „külső vezérléssel” dolgozik. A feladatmegoldó típus soha nem éri el a belső motivációnak azt a gyönyörűséges szintjét, amely új és új megoldásokat dob be. A feladatmegoldó típus állandóan szorong. Nem tudja ugyanis eldönteni, hogy kellően jól teljesítette-e a feladatot. A feladatmegoldó élet egy csapda. Csapda, mert bezár minket a saját egónkba, és csapda, mert bezár minket a saját magunk által definiált – általában szűkre szabott – közösségünkbe. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem olvassa el a blogbejegyzést itt.)

 

2. A szolgálat ereje. Miben más a szolgálat, mint a feladat? A szolgálat nem kívülről vezérelt, hanem a bennünk élő Krisztusból fakad, és oda is tér vissza. A szolgálat lényege önmagunk legfontosabb benső magjának, a bennük élő krisztusi szeretetnek a megnyitása mások felé. A szolgálat önzetlen, látást ad és hihetetlenül kreatívvá tesz. A szolgálat óriási erő, mert a világ legnagyobb erejét, Isten szeretetét jeleníti meg a saját életünkben, és adja át a környezetünknek. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem olvassa el a blogbejegyzést itt.)

 

3. Az önfeláldozás, mint a Teljesség kapuja. Mi kell ahhoz, hogy szolgálni tudjunk? A saját erőnk ehhez nem elég. Abból csak a feladatok teljesítésére futja. A szolgálathoz rá kell találnunk a bennünk élő Jézusra. Ez nem egyszerű feladat. Szét kell roppantanunk a saját egónk megkövesedett burkát ahhoz, hogy megláthassuk, hogy mi van mögötte. Érdemes ezt megtenni. Az egónk szétroppantása az életünk legfontosabb eseménye, mert mögötte feltárul az Ajtó, ami nem más, mint maga Jézus, aki Isten szeretetéhez vezet (Jn 10,9). (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem olvassa el a blogbejegyzést itt)

 


 

 

Bevezetés. Ahogyan a szeptemberi első írásomban leírtam, a nyárig egy teljes lelkigyakorlatot végig fogok járni az írásaimmal. A karácsonyi írással eljutottunk a négy hetes lelkigyakorlat első hetének a végére: megszülethetett bennünk a Krisztus, helyet kaphattunk Isten Házában és ráébredhettünk arra, hogy Isten Gyermeke vagyunk mi is. A lelkigyakorlat második hetével foglalkozó négy írásom a bűneinkkel szembesített minket. Megvizsgáltuk a közösségi és az egyéni, személyes bűneinket, átgondoltuk a jó döntések feltételeit és választ adtunk arra a kérdésre, hogy melyik a legfontosabb döntés az ember egész életében. A nyárig a négyhetes lelkigyakorlat második két hetét fogjuk bejárni: végigimádkozva Krisztus Urunk teljes földi életét.

-----------------eddig jutottunk el az imáinkban--------------------------------------------------------

  • március 22: Miben különbözik a remény az elvárásoktól? Böjti gondolatok a hit erejéről (Jézus tanítása és csodatételei)
  • április 5: Az úrvacsora titkai. Böjti gondolatok Jézus ERŐ-teréről
  • április 19: Kereszt és dicsőség. Nagypénteki és húsvéti gondolatok a megváltás teljességéről
  • május 3: Hányféleképpen örülhetünk az élet teljességének? Gondolatok az öröm ezer arcáról
  • május 17: A kiteljesedés élethelyzetei: Gondolatok az élet Teljességének öröméről
  • május 31: A Lélek-jelenlét formái. Gondolatok az életszentségről
  • június 7: Mi teszi vonzóvá az egyházat ma? Pünkösdi gondolatok az evangélium erejéről
  • június 21: Miben más a szó és az Ige? Évzáró gondolatok Isten szavának erejéről

 

1. Miért nem elég az, ha jól teljesítjük a feladatainkat?
 

Az ember közösségi lény. A közösség egyik elsődleges haszna a munkamegosztás. A munka megosztásából feladatok származnak. Ha az életünk feladatait jól teljesítjük, a közösség hasznos tagjai leszünk. Az engedelmesség, a kötelességtudat, a szolgálatkészség igen nagy erények. Miért nem elég mégsem az, ha jól teljesítettük a közösségünk által megszabott feladatainkat? A feladatcentrikus élet „külső vezérléssel” dolgozik. Várja a feladatot, megpróbálja teljesíteni, majd megpihen, és várja a következő feladatot. Ebben nemcsak az a mérhetetlenül szomorú, hogy a feladatmegoldó típus soha nem éri el a belső motivációnak azt a gyönyörűséges szintjét, amely új és új megoldásokat dob be, és ezáltal sokkal értékesebbé teszi az eredményt, semmint ha csak a feladatként kapott eredeti megoldást mérlegelte volna a végrehajtás során. A feladatmegoldó típus igazi baja az, hogy állandóan szorong. Nem tudja ugyanis eldönteni, hogy kellően jól teljesítette-e a feladatot. Teljesen kiszolgáltatottá válik a környezete értékelésének. Egész élete azzal megy el, hogy minden apró jelből azt lesse, hogy mások mennyire becsülik őt – azaz, hogy a feladatait a közösség konszenzusa szerint sikerrel teljesítette-e. A szorongást lehet sikerhajhászással, vagy pénzhajhászással csökkenteni. A feladatmegoldó típus igen gyakran tagja a szívességbanknak, ahol a „milyen szívességgel tartozik nekem?” és a „milyen szívességgel tartozom neki?” címkékkel ellátott bankszámlák ezreit vezeti az agyában. Nehéz feladat feladatmegoldóként élni… De nem ez az igazi baj vele. Az igazi baj a feladatmegoldó élettel az, hogy egy csapda. Csapda, mert bezár minket a saját egónkba, és csapda, mert bezár minket a saját magunk által definiált – általában szűkre szabott – közösségünkbe.

 


 

2. A szolgálat ereje
 

Miben más a szolgálat, mint a feladat? A feladatok jelentős része – értelemszerűen – szolgálat. Nem tévedésből került az előző rész erényei közé a szolgálatkészség a kötelességtudat és az engedelmesség mellé. Ezek tényleg igen nagy erények. Miért más akkor mégis, ha az életünket szolgálattal, és nem sikeresen megoldott feladatokkal akarjuk megtölteni? A szolgálat nem kívülről vezérelt, hanem a bennünk élő Krisztusból fakad, és oda is tér vissza. A szolgálat legfontosabb része nem a cselekvés maga. Az csak következmény. A szolgálat a jó cselekedetekre való nyitottság. A szolgálat lényege önmagunk legfontosabb benső magjának, a bennük élő krisztusi szeretetnek a megnyitása mások felé. A szolgálat végső célpontja azonban nem a másik ember. Még csak nem is a teremtett világ egésze. A szolgálat mindent és mindenkit, mint Isten teremtményét, Isten szeretetének a hordozóját szolgálja. Így tér vissza a bennünk élő Krisztusból fakadó szolgálat a másokban élő Krisztusba. A konkrét cselekvés, a konkrét feladat ebből a szeretetkörből éppen olyan gyönyörűségesen kibomlik, mint ahogyan a virágok nyílnak ilyenkor kora tavasszal. A szolgálat látást ad. A szolgálat megláttatja velünk a másokban élő szeretetet akkor is, ha az ezer burok alá rejtett. A szolgálat kiszabadítja a másokban élő szeretetet a megkövesedett kérgek alól. A szolgálat megérezteti velünk a másokban élő szenvedést. A szolgálat erőt ad mások terheinek hordozására, mert ezt a terhet nekünk soha nem egyedül kell elhordoznunk. Mindig ott áll mellettünk Jézus, aki épp annyit vesz át belőle, amennyit mi magunk már nem bírunk. A szolgálat hihetetlenül kreatívvá tesz. Jézus belőlünk kisugárzó szeretetének ereje áttör minden társadalmi konvenciót, minden szabályt és helyzetet, és a legmegdöbbentőbb megoldásokban mutatja meg a leghelyesebb, leghatékonyabb utat. A szolgálat önzetlen. A szolgálattevő nem azt méricskéli, hogy mekkora hatást keltett, mert az az öröm, amelyik eltölti a szeretet átadása közben, teljes bizonyosságot ad neki arról, hogy amit tesz, az jó. Ennek az örömnek a lényege, és igazi intenzitása belülről fakad. A mi magunk öröme fel nem foghatóan kicsiny ahhoz az örömhöz képest, amelyet a bennünk élő Szentháromság érez akkor, ha összekötjük a másokban élő Szentháromsággal. Ilyen összekötésekkel fénylik fel Isten dicsősége ebben a földi világban is. A szolgálat óriási erő, mert a világ legnagyobb erejét, Isten szeretetét jeleníti meg a saját életünkben, és adja át a környezetünknek.

 


 

3. Az önfeláldozás, mint a Teljesség kapuja
 

 

Mi kell ahhoz, hogy szolgálni tudjunk? A saját erőnk ehhez nem elég. Abból csak a feladatok teljesítésére futja. A szolgálathoz rá kell találnunk a bennünk élő Jézusra. Ez nem egyszerű feladat. Szét kell roppantanunk a saját egónk megkövesedett burkát ahhoz, hogy megláthassuk, hogy mi van mögötte. Érdemes ezt megtenni. Az egónk szétroppantása az életünk legfontosabb eseménye, mert mögötte feltárul az Ajtó, ami nem más, mint maga Jézus, aki Isten szeretetéhez vezet (Jn 10,9). Az egónk szétroppantása juttat el bennünket az alázathoz is. Az alázat, ahogyan azt korábban már írtam, tesz nyitottá bennünket a Jézushoz való közeledéshez. Az egónk szétroppantása ugyanaz, mint amiről Pál apostol ezt írja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20); „Mert ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit a Lélekkel megöldökölitek, éltek.” (Róm 8,13).

 

 

Szakítsunk ki néhány csendes percet a napunkból. Gondoljuk át imánkban, hogy mekkora szolgálatkészség és alázat kellett Szűz Máriának ahhoz, hogy elfogadja Jézus megszületését? Mekkora alázat kellett Józsefnek ahhoz, hogy elfogadja mindezt, és az első szóra menekítse egész családját Egyiptomba? Mekkora alázat kellett mindkettőjüknek felnevelni Isten egyszülött Fiát, aki már 12 éves korában is tisztában volt azzal, hogy „nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak a dolgai” (Lk 2,49b). Végezetül: mekkora alázat kellett Jézusnak, hogy ne Ő keresztelje meg Keresztelő Szent Jánost, hanem megkereszteltesse Magát Keresztelő Szent János által? Micsoda gyönyörűséges kitörése az Atya örömének az, amikor leküldi Jézusra a Szent Lelket és megszólal: „Te vagy az én szerelmetes Fiam, Tebenned gyönyörködöm” (Lk 3,22b). Gondoljuk most mindezt át imánkban úgy, hogy ezek mind-mind szolgálatok voltak. Olyan szolgálatok, amelyek összekötötték a Szentháromságban élő szeretetet a teremtett világgal. Érezzük meg annak a szépségét és kegyelmét, hogy mi is részt vehetünk ebben a szolgálatban. Vágyjunk erre. Kérjük ezt. Ha teljes, tiszta szívünkkel kértük mindezt, akkor megdöbbentő dolgok fognak elkezdődni az életünkben…

 

 

Fő témakörök: 

Témakörök: