1. Ki a felebarátom és mi a hamis tanúbizonyság? Mennyivel egyszerűbb lenne a nyolcadik parancsolat ("Ne tégy felebarátod ellen hamis tanubizonyságot!"), ha a "felebarátod" nem lenne ott, avagy helyette az állna, hogy "barátod". Jézus példázata az irgalmas szamaritánusról (Lk 10,25) arra tanít minket, hogy a szeretetközösség és az irgalomnak a szükséget felismerő cselekedetei határozzák meg a „felebarát” fogalmát. Isten nem személyválogató (5Móz 10,17; ApCsel 10,34; Róm 2,11). Mi sem lehetünk azok. A hamis beszéd messze nem csak a bíróságon káros. Napjaink „post-reality” társadalma szörnyűségesen bevett gyakorlattá tette, hogy amit hangsúlyosan elmondanak: az igazzá válik – függetlenül attól, hogy a valóság ennek homlokegyenest az ellenkezője. Az igaz beszéd nemcsak helyes, hanem tiszta is. A hallgatás is hamis tanúbizonyság lehet. A parancsolat igazi értelme itt sem a tiltás, hanem a felszólítás. Terjesszem az igazságot, álljak ki érte, ne hallgassak, amikor gyalázzák az igazat. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)
2. Hogyan lehetünk őszinték? Az őszinteséget sokan azonosítják az igazmondással. Ezzel szemben az őszinteség mély tartalma az, amikor Istennel szemben őszinték vagyunk. Amikor valaki őszintén beszél, a lényegről beszél a lényegtelen helyett. Az őszinteség nem okvetlenül jelent beszédességet. (Sőt! Az igazi őszinteség kevés beszédű, mert a lényegre koncentrál.) Egy némaságot fogadott karthauzi szerzetes is igen nagy erővel képes megmutatni a létének a lényegét életével, metakommunikációjával, illetve írásaival. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)
3. Mi az igazi őszinteség? Az őszinteség lényege a teremtett világ harmóniájához való viszonyunk. Ha elfogadjuk Isten teremtett rendjének a harmóniáját, akkor bekerülünk abba a szeretetáramba, ami a Szentháromságtól indul el. Az, hogy meghalljuk-e Jézus szeretetre hívását, életünk legfontosabb döntése. Az igazi őszinteséghez tehát hozzá tartozik, hogy átadjuk azt a szeretetet másoknak, amelyet mi magunk megkaptunk. A szeretetláncolatban való részvétel létezésünk lényege. (Ha többet szeretne erről olvasni, kérem, olvassa el a blogbejegyzésemet itt.)
Bevezetés. Ennek a félévnek az írásai a tízparancsolatról szólnak. Az első parancsolat kapcsán ("Én vagyok az Úr, a Te Istened. Ne legyen más Istened!") a keresztény identitásról írtam. A második és harmadik parancsolat („Ne vedd hiába Istened nevét! Szenteld meg az ünnepnapot!”) értelmezése során Isten valódi tiszteletének a fogalmát jártam körül. A negyedik parancsolat („Tiszteld atyádat és anyádat”!) kapcsán arra is választ kerestem, hogy mitől lesz egy beszélgetés meghatározó valakinek az életében? A válasz kulcsfontosságú fogalma a másik (így például: a szüleink) tiszteletére való nyitottság. Az ötödik parancsolat ("Ne ölj!") átgondolásakor megmutattam, hogy milyen sokféleképpen lehet ölni a mindennapokban, és hogy kit ölünk meg akkor, amikor képtelenek vagyunk a megbocsátásra. Azt is átgondoltam, hogy mit muszáj megölnünk ahhoz, hogy képesek legyünk Jézust befogadni. A hatodik parancsolat ("Ne paráználkodj!") kapcsán arra kerestem választ, hogy hogyan kerülhetjük el a paráznaságot és mit jelent a tisztaság, mint életállapot? A hetedik parancsolat ("Ne lopj!") értelmezése során választ kerestem azokra a kérdésekre, hogy mi mindent tudunk lopni, mi a lopás ellentéte és mikor nem lopjuk meg Istent. A nyolcadik parancsolat ("Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!") átgondolásakor a ki a felebarátom, mi a hamisság és mi az igazi őszinteség kérdéseit jártam körül. A kilencedik és tizedik parancsolat ("Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát!") kapcsán azokra a kérdésekre kerstem választ, hogy mi mindent nem szabad kívánnunk, és mi az az egyetlen kívánság, ami helyénvaló?
1. Ki a felebarátom és mi a hamis tanúbizonyság?
Mikulás: Jó gyerek voltál? Gyerek: Igen!
Mikulás: És a testvéred? Gyerek: Az nem!
Mikulás (szigorú szemmel): És ebből a kettőből melyik igaz?
Gyerek (megszeppenve): Egyik sem...
Mennyivel egyszerűbb lenne a nyolcadik parancsolat, ha a "felebarátod" nem lenne ott, avagy helyette az állna, hogy "barátod". (Nézzük meg ezeket a változatokat: "Ne tégy hamis tanúbizonyságot!" Világos dolog: ha a bíróságon megesketnek a Bibliára, hogy igazat fogsz beszélni, akkor utána ne hazudj. "Ne tégy a barátod ellen hamis tanúbizonyságot!" Tiszta sor: van néhány jó cimborám, akiknek az érdekeit figyelembe veszem, [néhányan esetleg hozzáteszik: ha jól megfizetik...], a többiek meg reszkessenek!) Azonban itt áll ez a fránya fele-barát (ami nem a barátnak a fele). Ki a felebarátom? Jézus példázata az irgalmas szamaritánusról (Lk 10,25) arra tanít minket, hogy a szeretetközösség és az irgalomnak a szükséget felismerő cselekedetei határozzák meg a „felebarát” fogalmát, és nem a vélt idegen, avagy a vélt ellenség fogalmai. Isten nem személyválogató (5Móz 10,17; ApCsel 10,34; Róm 2,11). Mi sem lehetünk azok. A hamisság tilalma tehát általános: nincs alóla a saját érdekeink, identitásunk, vélelmeink és félelmeink alapján kitalált kibúvónk.
"Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunkat hazugságba ne keverjük,
el ne áruljuk, háta mögött meg ne szóljuk, se rossz hírét ne költsük,
hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk."
(Luther Márton: Kis Káté)
Mi a hamis tanúbizonyság? Jézus szavai arra figyelmeztetnek bennünket („a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van”; Mt 5,37), hogy a hamis beszéd messze nem csak a bíróságon káros. Napjaink „post-reality” társadalma szörnyűségesen bevett gyakorlattá tette, hogy amit háromszor (vagy akár csak egyszer, de hangsúlyosan…) elmondanak: az igazzá válik – függetlenül attól, hogy a valóság ennek homlokegyenest az ellenkezője. (Figyeljük meg, hogy ezzel napjaink világa visszamegy a felvilágosodás, sőt, eredetében még a kereszténység elé, amikor a "ráolvasás" szavainak mágikus hatalma "valósággá tette" a nem létezőt. Korunk nagy megmondói média-mágusokként tüntetik fel magukat.) A rágalmazás, a gyanúsítgatás, az ítélkezés, de akár a szavahihetőség hiánya, a ferdítés, a hátsó szándék mind-mind olyan hamisság, amelyet kerülnünk kell. Az igaz beszéd nemcsak helyes, hanem tiszta is. A hallgatás is hamis tanúbizonyság lehet. Végezetül, de messze nem utolsó sorban: a nyolcadik parancsolat igazi értelme sem a tiltás, hanem a felszólítás. Terjesszem az igazságot, álljak ki érte: ne hallgassak, amikor gyalázzák az igazat.
2. Hogyan lehetünk őszinték?
„Mielőtt megszólalnál, gondold végig,
hogy amit mondanál, szebb-e,
mint a csend, amit meg akarsz törni.”
(Johann Christian Friedrich Hölderlin)
Az őszinteséget sokan azonosítják az igazmondással. „Aki nem hazudik, az őszinte.” Ha belegondolunk az őszinteség igazi tartalmába, akkor rájövünk, hogy az őszinteség több mint az igazmondás. (Szókratész hármas szűrője a helyes beszéd esetén az igazság mellé tette a jóság és a fontosság kritériumát is.) Az őszinteség mély tartalma az, amikor saját magunkkal szemben, amikor Istennel szemben őszinték vagyunk. Az őszinteség mély önismeretet és önazonosságot (integritást) feltételez. Amikor valaki őszintén beszél, nem pusztán nem hazudik, hanem a lényegről beszél a lényegtelen helyett. Fontosnak és lehetségesnek tartja azt, hogy életének a lényegét ossza meg azokkal, akikkel kapcsolatba kerül. Feltárja és megosztja azt a legfontosabb értéket, amelyet az élete jelent. Az őszinteség nem okvetlenül jelent beszédességet. (Sőt! Az igazi őszinteség kevés beszédű, mert a lényegre koncentrál.) Egy némaságot fogadott karthauzi szerzetes is igen nagy erővel képes megmutatni a létének a lényegét életével, metakommunikációjával, illetve írásaival. (A szent ignáci lelkigyakorlat harminc napos némasága alatt jobban megismertük egymás lényegét azokkal, akiknek még a nevét sem tudtuk, semmint kiskori barátainkkal.)
3. Mi az igazi őszinteség?
„az őszinteség elmulasztása a szeretetben a képmutatás ápolása,
a belső közösségvállalás kioltása, belső fagyhalál.
Akik így viselkednek, spirituális turistaként vonulnak végig az egyházon,
soha nem lépnek be, hanem mindig átmenőben vannak.”
(Ferenc pápa, 2019. augusztus 21.)
Amikor választ keresünk arra a kérdésre, hogy mi az igazi őszinteség, érdemes az előző gondolatmenetből kiindulni, ahol megfogalmazódott, hogy „amikor valaki őszintén beszél, a lényegről beszél a lényegtelen helyett”. De mi a lényeg? "Az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent kitárunk, ami csak létezik -- ha kiirtani nem tudjuk a gonoszt, legalább ne adjuk át" (Bonhoeffer Börtönlevelei nyomán). A lényeg Isten teremtett rendjének a harmóniájához való viszonyunk. Az, hogy felfedezzük-e ezt a harmóniát, megérezzük-e a hozzá való viszonyunkat, és hogy ez a viszony elfogadás, avagy elutasítás. Ha elfogadjuk a természet harmóniáját, akkor bekerülünk abba a szeretetáramba, ami a Szentháromságtól indul el. Az, hogy meghalljuk-e Jézus szeretetre hívását, életünk legfontosabb döntése. Az igazi őszinteséghez tehát hozzá tartozik, hogy átadjuk azt a szeretetet másoknak, amelyet mi magunk megkaptunk. A szeretetláncolatban való részvétel létezésünk lényege. Mikulásra fordítva mindezt: ne csokoládéhalmokkal lepjük meg a gyermekünket, mert csömört kap tőle. Semennyi csoki nem pótol egy hiányzó mosolyt vagy simogatást. Adjunk csak egy csokit és sokkal több szeretetet – és küldjük el a többi csokoládét (a szeretetünkkel együtt, mert abból mindig marad) azoknak, akiknek nincs.
